10. Önző

10. Önző

"Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes."

Az egész elképzelhetetlennek tűnt, de igazából ennek nem is kellett volna meglepnie. Ahogy rájöttem az egész életem hihetetlen és irracionális volt, mégis átlagos és normális. Számomra. Ahogy visszaemlékeztem életem fontos pillanataira vissza kaptam önmagam, az életem, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint eddig. Mindenesetre nem panaszkodtam, legalább tisztában voltam vele, hogy honnan jöttem és merre tartok. Legalábbis halványan körvonalazódott bennem az elképzelés, hogy ezek után mitévő legyek. Meg kellett mentenem Alexet. Ahogy megkaptam az eddigi idegennek, mégis ismerősnek tűnő férfi kilétét iránta való szeretetem és ragaszkodásom újult erővel szakadt rám a bűntudattal és a hiányával együtt. Vissza akartam őt kapni, törleszteni azt a számlát, hogy ő ismét saját maga előtt tartva érdekeim megmentett a már évtizedek óta tartó létezésemből a Volturinál. Segíteni akartam neki, vissza akartam őt kapni és ott folytatni az életünket ahol egykor félbeszakadt. Félelemmel töltött el a tudat, hogy nem tudok róla semmit, hogy él-e még vagy a Volturi végzett vele miattam.

A rengeteg újdonság és információ hatására kimerültem, gyengének és fáradtnak éreztem magam, amit a többiek természetesen megértettek, s inkább hazaküldtek Jacobbal együtt, hogy ki pihenhessem magam azzal a céllal, hogy holnap végre használható leszek.

Az indián fiú a nap további részében nem igazán volt hajlandó beszélni velem, ha nem volt muszáj. Leginkább a gondolataiba merült, noha ténylegesen nem mutatta, de éreztem, hogy valamiért és valamivel megbántottam őt. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, s kíváncsiságomnak nem igazán tudtam egy idő után megálljt parancsolni. Rosszul esett, hogy kapcsolatunk ilyen hamar tönkrement, nem akartam, hogy bármi miatt is haragudjon rám.

- Mi a baj? – kérdeztem halkan, bűntudatosan, mikor fejet hajtva kíváncsiságomnak rákérdeztem Jacobnál.

- Semmi – mondta. – Kellene, hogy baj legyen? – kérdezte.

- Jacob – szóltam rá szelíden. – Látom, hogy valami miatt haragszol rám, nem vagyok vak – közöltem vele a tényeket. – Szóval? – makacskodtam.

- Máshogy is vissza szerezhettük volna az emlékeid – tört ki végül belőle a felelet, s kellett pár másodperc, míg rájöttem, hogy mire is gondolhat.

- Szóval az a gond, hogy...ittam? – kérdeztem, csakhogy biztos legyek ebben.

- Nem...vagyis... – makogott. Nem igazán tudta magát kifejezni, hisze láttam rajta, hogy nem akar megbántani, ami ugyan jólesett, de kissé azért mégiscsak fájtak szavai, vagyis inkább gondolatai.

- Jake – kezdtem bele, miközben kezem bizonytalanul az övére raktam. Ujjai reflexszerűen fogták közre a kezem, s pár pillanatra, míg élveztem érintésének melegét az is kiment a fejemből, hogy mit akartam mondani. – Nem vagyok teljesen ember, ráadásul nem is jó értelemben, hiszen ezek szerint félig az ellenségetek vagyok – kezdtem bele. – De én nem vagyok vámpír, én nem vagyok gonosz... – bizonygattam kétségbeesetten. Csak szavaim kiejtése közben esett le igazán a félelem, miszerint Jacob megutálhat amiatt, ami vagyok. Nem akartam, hogy megutáljon, mert szükségem volt rá. Azt nem tudom, hogy miért, csak azt, hogy nem veszíthetem el őt emiatt.

- Tudom, tudom... – sóhajtotta. – Nem így értettem, csak megijedtem, hogy...szóval...megértheted, hiszen mégis csak arra születtem, hogy vámpírokat öljek, erre itt vagy te és... sosem tudnálak bántani, Lily – Éreztem hangjában a kínlódást amiatt, aminek született, s amiatt, aminek én születtem. Nem voltunk könnyű helyzetben, hiszen tudtam, hogy falkatársai nem lesznek elnézőek velem szemben.

- Tudom – mosolyodtam el halványan, miközben félig lehunyt szemekkel élveztem kezének simítását az arcomon. Jólesett a belőle áradó meleg és kedvesség, mintha betakart, s ringatni kezdett volna. – De nem akarom, hogy a társaiddal összevessz, Alice és a többiek felajánlották, hogy hozzájuk költözhetnék, amíg nem tisztázódnak a dolgok – hoztam fel.

- Erre semmi szükség – kezdett el azonnal ellenkezni, de megmakacsoltam magam, s próbáltam rávenni az ésszerű gondolkodásra, mert valamiért velem mindig olyan elnéző és elfogult volt.

- De igen van, kétlem, hogy a szürke haverod díjazná az ittlétem annak tudatában, hogy mi is vagyok igazából – magyaráztam. – És Cullenék tudnának segíteni nekem...

- Én is tudnék!

- Így is túl sokat tettél értem, én meg így hálálom meg – nevettem fel keservesen. – Igazán hálátlannak tűnök – állapítottam meg. – És most az önzőt is hozzám csatolhatjuk, mert...ha még mindig képes vagy elviselni annak ellenére is, hogy mi vagyok én örülnék...szóval, ha nem szakadna meg a kapcsolatunk – makogtam. Éreztem, ahogy az arcom pírba borul, s ő ezt érezhette is, mert keze még mindig az arcomon pihent, miközben halványan elmosolyodott és közelebb hajolt. Barna, vidámabban csillogó szemei magukba kebeleztek, miközben lehelete ajkaimat perzselte, s én bódultan hagytam, hogy az édeskés köd maga alá vonjon és uralma alatt tartson hosszú másodpercekig tartó csókunk közben is. Ajkai óvatosan becézték a szám, mintha még mindig attól tartott volna, hogy ellököm magamtól, s emiatt valami furcsa keserűség volt ajkaink játékában, amit szerettem volna mielőbb eltüntetni. Karjaim a nyaka köré fonva mélyítettem el édes kis játékunk, amit ő ellenkezés nélkül hagyott, miközben ölébe vont és hihetetlen gyengédséggel, mégis magabiztossággal ölelte át a derekam.

A mellkasom majd szét szakadt szívem heves dobogásától, mégis nyugodtságot éreztem. A belső béke lávaként öntött el, miközben vérem pezsgett, a vénáim égtek, mégis boldog voltam.

- Amúgy örülök, hogy így gondolod, mert önző mód én is igényt tartok rád – mosolyogta csókunk végeztével, ami engem is vigyorgásra késztetett. Kislányos izgalmam alább hagyott, hiszen egyértelmű volt; egyre nyilvánvalóbbá váló érzelmeim viszonozva vannak.

Furcsa volt úgy lefeküdni, hogy tudom ki és mi vagyok, s ugyanilyen furcsa volt fel kelni, noha Billyvel való találkozásom miatt aggódtam. Nem tudom, hogy a férfi mennyit tud ezekről, s milyen véleménnyel lesz rólam, ha tisztában van fia másik, eltitkolt életével kapcsolatban.

- Jó reggelt, Lily – köszönt mosolyogva, jókedvűen a férfi. Ajkainak kedves felfelé ívelése a fiáéra emlékeztetett, noha már rengeteg alkalmam volt rájönni, hogy Jake nagyon hasonlít az apjára nem csak kinézetileg, hanem személyiségileg is.

- Jó reggelt – mosolyogtam zavartan, miközben kérdőn felé fordítottam a tekintetem. – Csináljak kávét? – kérdeztem udvariasan.

- Azt megköszönném – biccentett a férfi, miközben gyakorlott mozdulatokkal az asztalhoz gurult és onnan figyelte tovább ténykedésem a konyhapultnál.

- Jacob elmesélt mindent – közölte, mikor egyértelművé vált a feszültség közöttünk.

- Én...nem igazán tudom, hogy mit mondjak – motyogtam válasz gyanánt, mikor nem folytatta. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen reakcióra számítsak, így igyekeztem a legrosszabbra felkészülni.

- Nézd, Lily, nem ítélkezem – kezdett bele, mikor látta tanácstalanságom. – Látom Jacobon, hogy szeret és volt alkalmam megismerni téged, őszintén szólva meg is kedveltelek, mert nem vagy gonosz vagy rossz – folytatta. – Nincs valami nagy beleszólásom abba, ami veletek történik, de ha megkérhetlek, megkérnélek arra, hogy ne bántsd meg Jaket, sokat...szenvedett már és nem akarom, hogy újra olyan legyen, mint megérkezésed előtt – kérte szelíden, kedvesen.

- Én nem akarok ártani senkinek – közöltem. – Főleg nem Jacobnak – tettem még hozzá nyugtatólag, néma ígéretként, aminek hatására halványan elmosolyodott és bólintott.

- Jó reggelt – lépett be az apró helyiségbe Jake eléggé nyúzottan, de az órák elteltével felélénkülve.

Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi, de valami határozottan megváltozott kettőnk között. Egyszerűen sokkal bensőségesebbnek éreztem a kapcsolatunkat, pedig semmi szokatlant nem tettünk egész nap, egyszerűen...csak voltak olyan pillantások, amikből tudtam, hogy valami más, s ez a más, ez az új megnyugtatott és örömmel töltött el. Tetszett. Határozottan tetszett.

Végül aztán olyan három körül rátudtam venni Jacobot, hogy átköltözzek Cullenékhez, s noha erről megtudtam őt győzni afelől már hajthatatlan volt, hogy ő vigyen el. Inkább nem is makacskodtam, csak hagytam magam, miközben ő vissza változott emberré, hogy elbúcsúzhassunk egy kis időre, mert neki ideje volt újra járőrözni Lapush területén.

- Vigyázz magadra – kértem zavartan, hiszen tudtam, hogyha vámpírok lépnek a területükre ott eléggé eldurvulhatnak a dolgok. Nem akartam, hogy baja essen, s a gondolat, miszerint valaki árthat neki elborzasztott.

- Ne aggódj – mosolyogta. Látszólag nagyon is jólesett neki törődésem. – Nem most kezdtük az ipart – nevetett fel, ami megmosolyogtatott, de aggodalmam nem tudta semmissé tenni. – Minden rendben lesz – ígérte, miközben közelebb lépett, majd látva, hogy nem ellenkezem még közelebb jött, s karjaival átölelve a derekam teljesen magához húzott.

Az édeskés köd, mely jólesően betakart teljesen elbódított, majd még inkább bűvkörébe vont, mikor ő lejjebb hajolt és megcsókolt. Úgy éreztem, hogy képtelen leszek valaha is megunni csókjainak ízét vagy őt magát.

- Ne tűnj el, mire végzek, rendben? – kérte, amit nem tudtam először mire vélni, s láttam rajta, hogy ezt nem most készül nekem elmagyarázni. Nem is kérdezősködtem, úgy voltam vele, hogy még lesz alkalmam érdeklődni efelől.

- Nem fogok – nevettem fel halkan, majd megvárva, míg ő ismét átváltozott hagytam, hogy bevesse magát az erdőbe, míg én csatlakoztam Cullenékhez a nappaliba.