12. Felkészülés
"Mert várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat."
Ahogy
a napok teltek, s közeledett a Volturi látogatása a feszültség
egyre inkább tapintható volt, noha ez inkább az én hibám volt.
Az én agyam kattogott folyton megoldásokon, s a bűntudaton,
miszerint nem tudom majd elviselni, ha bárkinek is baja esik az én
hibámból. Jasper és Edward emiatt elég nehezen maradtak meg a
közelemben, hiszen csak úgy ontottam magamból a pesszimizmust, ami
ellen még Alice sem tudott mit tenni. Egyszerűen nem tudott
maradéktalanul felvillanyozni mosolygós, angyali arca, csilingelő,
kedves hangja vagy pörgő, lelkes viselkedése. Egyszerűen az agyam
egyik zugában mindig a Volturi harsogott, nem tudtam maradéktalanul
ellazulni még Jacob karjaiban sem, ami még nagyobb okot adott a
bűntudatra. Tudtam, hogy jobban oda kellene figyelnem a fiúra,
hiszen nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő, de nem tudtam kiszakadni
a baljós gondolataimból. Nem ment, amit persze ő megértett, s
tudtam, hogy nem is haragszik rám, ami miatt még nagyobb szemétnek
éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy önzőbb és hálátlanabb már
nem is lehetnék azokkal, akiket szeretek, hiszen Alexel is mit
tettem? Ott hagytam a legnagyobb bajban...
-
Lily, te is tudod, hogy ez nem a te hibád – szólt rám Edward,
mikor nem bírta tovább gondolataim. – Elég legyen már a
folytonos önmarcangolásból, rosszabb vagy, mint amilyen anno én
voltam!
-
Sajnálom – sóhajtottam fel, miközben hátra dőlve az ágyon
hallgattam, ahogy könnyed, emberi fül számára nesztelen
mozdulatokkal leült mellém és onnan figyelte hosszas
mozdulatlanságom. Kezdtem újra a gondolataimba merülni, mikor újra
megtörte a csendet;
- Ha
választanod kell Jacob és Alex között, kit fogsz választani? –
kérdezte teljesen komolyan.
-
Ahogyan a Volturit ismerem nem lesz lehetőségem választani –
mosolyodtam el fanyarul. – De Alexet – mondtam ki végül.
Rengeteget gondolkodtam ezen, s többször is átrágtam magam a
dolgokon, de mindannyiszor amellett voltam, hogy ki kell tartanom
apám, bátyám és legjobb barátom mellett. Túl sokat tett értem,
hogy csakúgy elhagyjam, s ahogyan az uralkodó vámpírklánt
ismertem szóba sem jöhet olyan opció, hogy őt is elengedik.
Márpedig ha el kell mennem velük Alex biztonsága érdekében akkor
gondolkodás nélkül velük fogok tartani.
-
Jacob ebbe nem fog belenyugodni – rázta meg a fejét Edward.
Látszott kissé gondterhelt ábrázatán, hogy nem tetszik neki a
tervem, de azt is láttam rajta, hogy emiatt nem hibáztat és
teljesen megérti indokaimat.
-
Akkor az utolsó percben mindent megteszek, hogy megutáljon –
feleltem mindenre felkészülten. – Nem akarom őt bántani,
Billynek is megígértem, de... Alex... nem hagyhatom magára, hiszen
mindig csak egymásra számíthattunk – magyaráztam
kétségbeesetten. – Bármennyire is köt a szerelem és a
bevésődés Jacobhoz Alex mellett a helyem, ha arról van szó, hogy
választanom kell kettejük közül.
-
Tudom, Lily – tette kezét nyugtatóan az enyémre. Hideg, biztató
érintése jót tett felhevült gondolataimnak. – De reménykedjünk
benne, hogy ilyen még csak fel sem merül...
-
Őszintén, Edward – kértem, miközben tekintetem arcára vezettem
és vártam válaszát; - Te mit gondolsz? Miként fog ez az egész
végződni?
- A
Volturi addig fogja csavarni a dolgokat, amíg saját magukat
feltüntetik jónak és kényükre irányíthatják a dolgokat –
vont vállat. – Csak a szokásos.
-
Konkrétabban? – makacskodtam.
-
Biztos vagyok benne, hogy nem lesz minden úgy, ahogyan szeretnénk,
de nem tudom... – rázta meg a fejét. – Nem tudom, pontosan
milyen célja lehet Aronak, ölni vagy visszaszerezni
téged...Fogalmam sincs.
-
Holnap kiderül – sóhajtottam.
- Nem
hagyunk magadra – ígérte eltökélten, ami halványan ugyan, de
megmosolyogtatott. Tudom, gondoltam válaszul, miközben elmormoltam
egy köszönömöt és csendben figyeltem, ahogy elhagyva a szobát
ismét egyedül maradtam. Már amennyire egy vámpírokkal teli
lakásban az ember egyedül érezheti magát, miközben valaki minden
gondolatát hallja, míg a másik minden érzelmét érzékeli, s a
többiek még a szívdobbanásait is figyelik. Kellemes nyugalom...
De legalább ezzel is éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam,
ismertem annyira őket, hogy ne kételkedjek hűségükkel
kapcsolatban. Ráadásul Carlisle és Alex nagyon jó barátokká
váltak, amíg egy fedél alatt éltek a Volturinál. A vegetáriánus
család legalább annyira akarta, hogy Alexnek ne essen bántódása,
mint én.
Az
alkonyattal jött Jacob is. Hosszú perceken át, talán órákon
keresztül feküdtünk egymás mellett, miközben ő mellkasára
vonva magához ölelt, s teljesen gondolataiba merült.
Éreztem
magam alatt szívének ritmikus, nyugodt dobbanását, mellkasának
egyenletes fel-le mozgását, míg tekintetemmel hol fekete pólóján
pihenő kezem, hol a sötétbe borult bútorokat figyeltem.
Hosszú
ideig egyikünk sem akarta megzavarni ezt a nyugalmat, jó volt
csendben, mozdulatlanul egymás karjaiban lenni, úgy érezni mintha
miénk lenne a végtelenség, az öröklét.
-
Aludnod kellene, holnap hosszú napunk lesz – sóhajtottam végül,
mikor kissé megemelve magam arcára néztem. Tekintetét az ablakról
rám vezette és mélyen a szemembe nézett.
-
Tudom – motyogta. – De neked is – mosolyodott el halványan.
-
Nekem nem kell annyi pihenés – feleltem, miközben kezem
gondolkodás nélkül arcára simítottam és kissé félre
biccentett fejjel néztem tovább vonásait, melyek érintésemre
ellágyultak és kisimultak. Magamba akartam vésni minden
porcikáját; bőrének kissé borostás érintését, szemszínének
pontos árnyalatát, fekete tincseinek állását és lényegében
mindent, ami ő volt. Azt az érzést, ami mindig elkapott, ha
mellette voltam, mikor elárasztott a szeretetével, mikor úgy
éreztem, hogy a bennem nyugvó szeretettől, amit iránta éreztem
szét robbanok. Ez mind mind olyan volt, amit mélyen magamba akartam
vésni, elraktározni, hogyha úgy alakul akkor feltudjam hozni
végtelen életem bármelyik pillanatában.
-
Szeretlek – motyogtam, mire halványan elmosolyodva viszonozta
szavaim, s elfojtott vigyorral viszonozta csókom.
Az
éjszaka folyamán egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem is volt rá
szükségem, hiszen nem éreztem magam kimerültnek, legalábbis nem
fizikailag. A sötétbe borult órák folyamán csak hallgattam
kedvesem nyugodt szuszogását, miközben gondolataimba temetkeztem
és egyszerűen csak élveztem Jacob ölelését magam körül, ami
egy percre sem enyhült még akkor sem, mikor mély álomba merült.
Ez akaratlanul is megmosolyogtatott; még ilyenkor is szeret.
Fogalmam
sem volt róla, hogy mit reméljek a mai naptól, hogy miben
reménykedjek vagy mire készüljek, hiszen kiszámíthatatlannak
tűnt a királyi vámpírklán, ráadásul Alice nem látta a jövőt
a farkasok miatt, ami persze őt eléggé idegesítette, de nem
tehettünk mást. A falka jönni akart, ráadásul minden segítség
jól jött, noha még csak a gondolattól is rosszul lettem, hogy
esetleg harcra kerülne sor.
Alice
azt mondta, hogy mire a nap elkezd lemenni megérkeznek, s mi
pontosan erre készültünk. Jake ideje java részét a falkával
töltötte, hogy egyeztessenek, míg Edward ha kellett tolmácsolt a
négylábúak és Carlisle között. Emmett alig várta, hogy
megérkezzenek, az ő lelkesedését és kedvét semmivel sem
lehetett lelombozni, biztosra vette, hogy nem lesz gond. Rosalienak
most az egyszer nagyobb gondja is akadt, mint a farkasok és az ázott
bunda szaguk, így megmenekültünk a beszólásaitól, Jasper pedig
próbálta tompítani a feszültséget, noha ő is idegesnek és
frusztráltnak tűnt. Senki sem szívesen került összetűzésbe a
Volturival, s bár ahogy telt az idő én is egyre idegesebb lettem,
talán még félni is elkezdtem, bár ezt nem tudtam biztosra, mert
éreztem, hogy Jasper előszeretettel nyugtatja az érzelmeimet.
Kicsit vártam is, hogy végre eljöjjön, aminek el kell jönnie.
Látni akartam Alexet, tudni, hogy mi van vele és...és egyszerűen
csak a közelében lenni, mert bármennyire is szerettem az
ittenieket a férfi a családom volt. Szükségem volt rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése