12. Hatásos belépő

12. Hatásos belépő

"Nincs is olyan jóízű dolog a világon, mint valaki mosolya a szádban."

A szívem valahol a torkomban dobogott, mikor haza érve átléptem a bejárati ajtó küszöbét és azon tűnődtem, hogy apuék itt lehetnek-e még vagy egyáltalán meddig szándékoznak itt maradni, mert nekem őszintén szólva semmi kedvem nem volt a társaságukhoz.
Az egész házból csak a konyha homályos fényei szűrődtek ki, majd egy elnyúlt árnyék, ahogy Lorelai felkelt a székből az ajtó zajára és megjelent velem szembe. Arca nyúzottnak tűnt és aggódónak, látszott rajta, hogy egyáltalán nem így képzelte ezt a napot, s látva teljesen zilált és bűntudatos arcát rá nem tudtam haragudni, elvégre nem tehetett semmiről. Apu és az a másik nő hibája volt az egész!
- Hol voltál? – kérdezte, majd mikor rá jött, hogy ez mégsem olyan fontos kérdés tovább folytatta; – Jól vagy? Apád fél óránként hív, hogy haza jöttél-e már... – magyarázta, de ez most cseppet sem tudott meghatni. Az lett volna a legjobb, ha egész éjszakára eltűnök, akkor legalább aggódhatna, megérdemelné.
- Csak sétáltam egyet – vontam vállat hanyagul, igyekeztem nem engedni makacsságomból és nénikémnek sem kegyelmezni, elvégre nyugodtan kidobhatta volna őket... Egyáltalán nem bántam volna, ha nem ezt a napot szúrják el!
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte végül megadóan, mikor rá jött, hogy magamtól nem mondok semmit, s az is kétséges volt, hogy az ő kérdéseire értelmes választ adok.
- Meddig maradnak? – kérdeztem nagyon fújtatva, legszívesebben felmenekültem volna a szobámba. Hulla fáradt voltam, s kész akartam lenni mire Paul visszajön.
- Még egy hétig – felelte tömören. Ajkait még szólásra nyitotta, de aztán inkább elhallgatott és hagyta, hogy szó nélkül felrobogjak mellette az emeletre és magamra zárjam a fürdőszoba repedezett ajtaját.
Lehámozva magamról a ruhákat gyorsan a víz alá álltam és hagytam, hogy a forró cseppek felhevítsék elzsibbadt tagjaim, melyek a hosszú sétától és a folyamatosan csökkenő időtől kissé megfagytak.
Csapzott hajam kócosan omlott a hátamra, ahogy magam köré tekerve a törülközőt igyekeztem átmenni a szobámba, hogy pizsit vehessek még mielőtt Paul megjönne, elvégre a nagy sietségben még ruhát sem vittem be magammal az apró helyiségbe, melyből mostanra már csak úgy dőlt ki a tusfürdőm fülledt, meleg illata.
Ahogy becsuktam magam után a szobám ajtaját a hideg levegő egyből megcsapta felmelegedett bőröm, s reflexszerűen mozdultam az ablak felé, hogy becsukjam azt, ám mielőtt még végleg oda érhettem volna egy nagy lendülettel kénytelen voltam megállni, ahogy a fekete árny könnyed mozdulattal bevetődött az ablakon, majd elesett bennem.
Torkomból akaratlanul is egy halk sikítás tört elő, ahogy a nekem csapódó erőtől egyre közelebb kerültem a földhöz, ám mielőtt még végleg megérezhettem volna a szőnyeg keménységét egy forró kart éreztem meg a hátamnál, ami megtartva óvatosan rakott le maga alá, míg a fiú másik karjával saját magát támasztotta meg.
Másodpercekig megszeppenve bámultam fel megdöbbent arcára, elvégre egyikünk sem számított ilyen viszontlátásra tekintve, hogy egy szál törölközőbe feküdtem alatta majdhogynem teljesen kiszolgáltatva.
- Helló – motyogta végül, mikor igyekezett csak az arcomra fókuszálni, elvégre anélkül is eléggé elvörösödtem, hogy teljesen végig mért volna a halványzöld anyag takarásában, de azt a féloldalas mosolyt még így is alig bírta vissza fojtani, mikor meghallotta szívemnek eszeveszett vágtáját. Minden vágya az volt, hogy kiszabaduljon a bordáim fogságából.
- Ez aztán a látványos belépő – motyogtam válaszul, mikor túl tettem magam zavaromon és megtaláltam a hangom. A vékony anyagon könnyedén áthatolt a forróság, ami Paul testéből áradt, s talán az én hőmérsékletem is feljebb futott zubogó véremtől, melynek iramát szinte a fülemben hallottam.
- Gondoltam lenyűgözlek – viccelődött, mire akaratlanul is elmosolyodtam, s hagytam, hogy lejjebb hajolva megcsókoljon. Forró ajkai édesen cirógatták a szám. Nem is tudom mihez lehetne hasonlítani vékony, szépen metszett ajkainak játékát. Én sosem találtam rá szavakat.
- Grace, minden rendben? – kérdezte az ajtó mögött nénikém, elvégre biztosan meghallotta halk sikításom, mikor Paul váratlanul megjelent, vagyis inkább rám.
- P-persze – kiabáltam vissza, igyekeztem észhez térni, de a nyelvem alig akart forogni, amin a felettem tornyosuló fiú nagyszerűen szórakozott.
- Biztos? – kérdezte bizonytalanul, nem nagyon hitt nekem, így kénytelen voltam még inkább összeszedni magam. Bele sem mertem gondolni mihez kezdett volna, ha ilyen szituációban meg lát Paullal...
- Persze, csak fáradt vagyok – bizonygattam. – Jó éjt! – köszöntem el, remélve, hogy így érti a célzást és elmegy. Értette. Egy halk sóhaj volt a válasz, majd lépteinek halkuló hangja, ahogy lement a nappaliba.
- Biztos bűntudata van a mai nap miatt... – térített vissza a szobába Paul, mikor igyekezett kiállni nénikém mellett, ám nekem egyáltalán nem akaródzott erről beszélni.
- Legyen – hagytam annyiban, s láthatta rajtam, hogy nem fogok erről bővebben beszélni, mert halkan felnevetve újra lejjebb hajolt, hogy megcsókoljon.
A szívem ismét a bordáimat püfölte, mikor megéreztem széles mellkasát nekem simulni, s ujjaim akaratlanul is felfutottak nyakán, ahol pár pillanatra kitapinthattam hevesen dobogó pulzusát, majd túrtam bele sűrű hajába, amit halványan megmosolygott csókunk közben, s jobban elmélyítette azt.
Nem tudom, észhez kellett volna térnem, zavarba kellett volna lennem, elvégre egy szál törölközőben feküdtem alatta, miközben ő egyre inkább elvette az eszem forró ajkaival. Ám csak akkor józanodtam ki, mikor egyik keze a derekamról lejjebb csúszott a combomra, s bármennyire is esett jól óvatos érintése úgy éreztem mintha lezuhantam volna valahonnan, mint mikor az ember fél álomban azt hiszi, hogy elesik és akaratlanul is megrázkódik, majd felébred a rémületből.
- Azt hiszem.... fel kellene öltöznöm – motyogtam ziláltan, mikor a fiú megérezte dermedtségem és kábult, szinte fekete szemei kezdtek helyrerázódni.
- Persze – motyogta kissé aggodalmasan, miközben folyton az arcomra kiülő érzelmeket kutatta, mintha azt várta volna, hogy haragszom rá vagy ilyesmi... – Sajnálom – mondta végül, mikor pár könnyed mozdulattal már előtte álltam két lábon, s sötét szemeiben mást sem tudtam kiolvasni csak bűntudatot.
- Sietek – mosolyogtam rá vigasztalóan, miközben futtában végig simítottam feszült arcán és puszit nyomva ajkaira gyorsan felkaptam a ruhákat és rendbe szedtem magam a fürdőszobába.
Mikor visszaléptem a szobába Paul már a szokásos helyén nyúlt el a plafont bámulva, s csak akkor tért vissza a valóságba, mikor bekúszva mellé felé fordultam és próbáltam rá jönni mi baja is lehet jelen pillanatban. Jó képű arcát homályosan világították meg az esti fények, amitől amúgy is férfias vonásai csak még inkább kiéleződtek, míg másik oldala titokzatos árnyékba borult.
- Min gondolkozol? – kérdezte halkan, a mély rekedtségtől borzongás futott végig a gerincemen, s reménykedtem benne, hogy ezt nem látta. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen reakciókat tud kiváltani belőlem és jobbnak láttam ezt nem közzé tenni számára.
- Azon, hogy mi ez a hirtelen hangulatváltozás – ismertem be végül, mire ajkain fancsali mosoly jelent meg és könnyedén magához húzva mellkasára vont, miközben arcát a hajamba fúrta. Csiklandozott leheletének melege. – Ezt vegyem annak, hogy inkább hagyjuk? – kérdeztem, mire csak halkan felnevetett, s pár pillanatnyi hallgatás után mégiscsak elkezdett magyarázkodni, amit igazán nem értettem az első pár percben.
- Sajnálom...az előbbit, én nem akarok akaratos lenni, semmit sem kényszerítek, szóval, ha bármikor bármi olyan történne, ami neked sok akkor szólj! Vágj fejbe, pofozz fel, mindegy! – hadarta végül, s kellett egy kis idő, míg felfogtam, hogy miről is beszél.
- Jaj, Paul, még te kérsz bocsánatot? – képedtem el, mire értetlenül húzódott arrébb, hogy lássa az arcom, ami remélhetőleg még nem vörösödött el teljesen. – Ugye nem kell magyarázkodnom? – kérdeztem elkínzottan, elvégre nem kevés önuralmamba került, hogy ne rejtsem arcom a kezeim közé, hogy eltakarjam vöröslő zavarom.
- Nem értelek... – rázta meg a fejét, mire türelmetlenül fújtattam egyet és a szoba egyik távoli pontjára koncentrálva elkerültem a tekintetét és belekezdtem a gyors hadarásba;
- Nézd, én tudom, hogy vannak bizonyos igényeid, amit egyelőre nem...elégíthetek ki, szóval az ilyenek miatt igazán nincs miért bocsánatot kérned – mire szavaim végére értem éreztem, ahogy az arcom Paul hőmérsékletével vetekszik, főleg mert egész idő alatt magamon éreztem kíváncsi, még így is perzselő pillantását.
- Egy valamit szögezzünk le, de nagyon gyorsan – kezdett bele, miközben ujjaival az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek – : Már a létezésed minden létező igényemet kielégíti – mondta teljesen komolyan, majd mikor meglátta az ámulaton az arcomon halványan, féloldalasan elmosolyodott és közelebb hajolva jó éjt csókot lehelt résnyire nyílt ajkaimra.

Új történet

Utolsó boldog nyár

11. Hogy tehette?

11. Hogy tehette?

"Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek."

Meglepve figyeltem a három alakot, akik nem sokkal Paul sietős távozása után feltűntek és még bonyolultabbá varázsolták a napomat.
Lorelai anyáéra emlékeztető vonásai aggodalmasnak tűntek, alsó ajkát olykor akaratlanul is harapdálni kezdte, miközben haját görcsösen próbálta hátra tűrni a szeme elől.
A férfi vonásaiban hamar felismertem aput, sűrű haja már néhol őszes volt, mosolygós ajkai olykor egy vonallá préselődtek, s a feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált, mikor tekintetem értetlenül siklott a harmadik személyre. A lány nálam talán három évvel lehetett fiatalabb, hosszú szőke haja volt, amit lófarokba kötött a tarkóján, az orrában és a szemeiben mintha aput láttam volna, de képtelenségnek találva az ötletet próbáltam elhessegetni a gondolatokat.
- Sziasztok – mondtam meglepve, lelépve az utolsó lépcsőfokról is. – Miről maradtam le? – kérdeztem újra végig nézve a feszült arcokon.
- Boldog születésnapot, kincsem – mosolyogta apu, amit viszonoztam, de még inkább összezavarodtam. Mi a fene folyik itt?!
- Szerintem...üljünk le – sóhajtotta Lorelai, sápadt arca miatt attól kezdtem aggódni, hogy elájul. – Kértek valamit? – kérdezte körbe nézve, mikor be léptünk az apró helyiségbe és leültem apu és Lorelai közé. Még mindig nem tudtam ki lehet az a lány, aki velem szemben ült és talán még inkább kellemetlenebbül érezte magát, mint én.
- Szóval.... mi folyik itt? – kérdeztem, mikor egyikőjük sem akart megszólalni, s bennem kezdtek elpattanni a türelem húrjai.
- Grace ő Nora, Nora ő lenne Grace – mutatott be minket egymásnak apu, amit újra nem értettem, de idegességem ellenére is próbáltam kedves mosolyt villantani a lány felé, aki úgy tűnt inkább elakarna tűnni a föld alá, vagy legalábbis el innen. – Grace sokat meséltem már rólad Norának és úgy gondoltuk a nénikéddel, hogy itt az ideje, hogy te is megtudd... – nagyon nehezen pörgött a nyelve, látszott rajta, hogy nehéz kimondani minden szót. Valamivel nagyon küzdött.
- De mit? – értetlenkedtem. Még mindig nem értettem, hogy a lánynak mi köze lenne hozzám és mi olyan fontos, hogy eljöjjenek ide...
- Nora a... féltestvéred – mondta ki végül Lorelai, mikor látta apun, hogy torkára forrnak a szavak. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultam a két felnőttre, akik próbálták fülüket, farkokat behúzva várni a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam eldönteni, a szülinapom van vagy bolondok napja. Nekem a születésnapom rémlett...
- Hm? – pislogtam, az információt valamiért kilökte az agyam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. – Bocsi, de hány éves vagy? – kérdeztem a lány felé fordulva.
- Tizenhárom – felelte, a lehető leginkább próbálta magát meghúzni, de most nem voltam benne olyan biztos, hogy ő érzi itt magát a legrosszabbul...
- De hát... – makogtam, gondolataim minden darabkát összeraktak és bármennyire is próbáltam biztosra menni egyszerűen nem tudtam kimondani azt, amit akartam. Mintha attól féltem volna, hogyha tényleg kimondom őket valóra válnak, pedig ez már a valóság volt. – Hogyan? – kérdeztem végül, persze hülyeség volt. Mindannyian tudtuk, hogy ez miképpen fordulhatott elő és sejtésem tökéletesen beigazolódott, mikor apám egyszerűen képtelen volt belenézni a szemembe.
- Anyád tudott róla, elmondtam neki még akkor... – próbálta megmenteni a menthetőt, de ez nem sikerült. Nem változtatott a dolgokon; megcsalta anyut.
- Hát ez tényleg sokat segít a dolgokon... – hördültem fel kirúgva magam alól a széket. Apám keze pár pillanatra felém nyúlt, hogy megállítson, de aztán meggondolhatta magát, mert karja esetlenül hullott vissza az asztalra hagyva, hogy elmenjek. El is mentem, távol akartam lenni tőlük.
- Mégis hogy tehetted ezt? – fakadtam ki végül a boltív alatt. – Pont te? Pont őt?! – kérdeztem, próbáltam visszanyelni hangomból a bent érzett hisztériát, de nehezen ment, mikor csak sírni és toporzékolni lett volna kedvem. Úgy éreztem, bemocskolja anyu emlékét.
Nem vártam választ, megmarkolva a kabátomat becsaptam magam után az ajtót és elindultam. Nem volt célom, csak elindultam és próbáltam lehűteni magam a hideg levegő szelével, ami egyre inkább megcsapta az arcom, ahogy gondolataimba merülve mentem előre, s csak akkor kaptam észbe, mikor valahol Forks és Lapush között lévő autópálya menti bicikliút mellett sétáltam. Semmi ház, csak fák.
Mikor ez tudatosult bennem kissé lelassítottam, nem tudtam, hogy vissza kellene-e fordulnom vagy Lapush már közelebb van. De egyre inkább nem hagyott nyugodni a rózsának és annak a levélnek az emléke, bár még mindig nem tűnt olyan fontosnak, mint az, hogy nem lettem volna képes haza menni. Nem tudom mennyi időre jött apám és a lánya, de nem akartam addig ott lenni, amíg ők is. Nem is értem, hogy egyáltalán Lorelai, hogy engedhette, hogy eljöjjenek...
- Grace?! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – harsant fel mögöttem Paul dühös hangja, mire akaratlanul is összerezzentem és megszeppenve fordultam a félmeztelen fiú felé. Tekintetem izmos, kidolgozott testén át felfutott az arcára, ami tekintetünk találkozásakor egyből ellágyult és csak értetlenség, aggodalom maradt a harag helyén, amiért ennyire felelőtlen vagyok. – Mi a baj? – kérdezte sokkal lágyabban, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. A torkomat majd szét feszítette a felismerés, s egyre homályosabban láttam összegyűlt könnyeim miatt.
Mikor nem válaszoltam pár könnyed mozdulattal átszelte kettőnk között a távolságot és meg is érezhettem egyik karját ölelően a derekamon, miközben másikkal az állam emelte fel maga felé, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj? – kérdezte, barna szemei egyre sötétebbek lettek az aggodalomtól, miközben gondolataiban valószínűleg már a lehető legrosszabb ötletek játszódtak le.
- Annyira hiányzik anyu – nyögtem ki végül teljesen utat engedve a kétségbeesésnek, amit egész végig elakartam rejteni Paul elől. Nem akartam, hogy bőgni lásson, mint valami pisist...
- Történt valami...? – kérdezte szorosabban ölelve magához, mikor megérezte, hogy lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Egyre inkább úrrá lett rajtam az a pánik, ami anyu halála után gyakran rám tört. Remegés, gyengeség, sírás... Minden, amit a fiúnak sosem kellett volna látnia rajtam.
- Apu megjelent... a lányával együtt – magyaráztam, mikor nagy nehézségek árán utat tört magának a hangom a szipogásokon át.
- De hát nem egyke vagy? – kérdezte meglepve, mire csak bólintottam, s úgy tűnt mindent megértett, mert karjaival szorosabban ölelt magához, miközben hagyta, hogy arcom a vállába fúrva lenyugodhassak. Úgy ölelt magához mintha ezt örök életére megtudná szokni, s én nem ellenkeztem volna. Forró karjait élvezve magam körül és fel-le mozgó mellkasán pihenve lassacskán megnyugodtam. Úgy éreztem, a karjaiban minden rendben, pedig egyáltalán nem volt minden rendben! Most itt van apám meg Nora, aztán Damien... Tényleg, Damien!
- És mi van Damiennel? – kérdeztem kicsit elhúzódva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arcom még égett a sós könnyektől és a torkom is feszített, de úgy gondoltam, minél gyorsabban elterelem a figyelmem annál könnyebb lesz, s jelen helyzetben apámnál minden téma jobbnak bizonyult.
- Hm? – húzta össze a szemöldökét.
- A vámpír... – tettem hozzá, mire szemeiben felismerés csillant, majd harag és elégedetlenség. Karja szorítása erősödött a derekamon, mintha csak attól félne, hogy akár most is kikaphatna kezeiből az a vérszívó.
- Követtem a szagát, de a folyónál nyomát vesztettem – magyarázta elégedetlenül, éreztem mellkasán, hogy némi erejébe telik visszafognia magát. – De honnan tudod a nevét? – kérdezte.
- A virág mellett hagyott egy levelet... – magyaráztam. – Ott volt a neve – tettem hozzá.
- Mi volt a levélben? – kérdezte, mire ajkaim válaszra nyitottam, majd el is hallgattam, nem akartam, hogy újra felidegesítse magát emiatt.
- Nem érdekes, semmi fontos – mondtam végül, mire könnyedén kitalálhatta mi járhat az eszembe.
- Szóval jobb, ha nem tudom? – kérdezte elnézően mosolyogva.
- Valami olyasmi – ismertem be. – Igazából, ha tehetném én sem akarnék tudni róla – húztam el a szám. – Egy dolog, hogy milyen romantikus és aranyos is tud lenni egy kézzel írott levél, mint a régi időkben, de nem egy őrülttől – magyaráztam, mire akaratlanul is felnevetett, s rá kellett jönnöm öblös hangját hallva és mosolyát látva, hogy száz mástól kapott szerelmes levél sem tudna olyan pulzus számot és pillangókat előhozni a hasamba, mint amit ilyenkor Paullal éreztem.
- Még jó, hogy van, aki megvéd ettől az őrülttől – mosolyogta lejjebb hajolva, mire halkan felnevetve hagytam, hogy azt a pár millimétert is megszüntesse, hogy megcsókoljon. – Nem fázol? – kérdezte komolyabban, mikor kicsit eltávolodott, hogy kivéve kezemből a kabátot már rám is aggathassa azt. – Haza kellene menned, sötétedik és nem lenne jó, ha Lorelaiék aggódnának...
- Hadd aggódjanak csak – mormoltam durcásan. – Nem akarok haza menni, amíg ők is ott vannak – makacskodtam, s bár számomra teljesen jogosnak tűnt haragom kissé gyerekesnek éreztem magam a fiú mellett.
- És meddig maradnak? – kérdezte olyan elnézően mosolyogva, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.
- Jó kérdés – húztam el a szám, mire próbált elfojtani egy nevetés, de azt a féloldalas mosolyát nem tudta eltüntetni jóképű arcáról.
- Na gyere, ott lesz Diego és én is fellopódzom – mosolyogta cinkosan, mire akaratlanul is felnevettem és azon tűnődtem, hogy miként képes ezen a napon ilyen könnyedén felvidítani.