6. Vonyítás

6. Vonyítás

"A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege."

Hosszú percekig csak hallgattunk, miközben a csillagokat bámultuk. Mellkasom emelkedése zavarom elmúltával az ő ütemére lassult, pedig nagyon igyekeztem nem rá figyelni, nem arra, hogy miként dobban szívének ritmusa vagy hogy mennyire nyugtató mellette feküdni, s érezni a belőle áradó melegséget. Nem csak fizikailag, de lelkileg is.

- Szóval ráharaptam, hogyan végeznél magaddal? – kérdezte hosszú percek múltán. Hangjára kicsit összerezzentem, mikor felébresztett a gondolataimból, s meg is borzongtam a belőle áradó rekedtség hallatán. Rá kellett jönnöm, hogy szerettem a hangját, jó volt őt hallgatni vagy belefeledkezni a nevetésébe.

- Megöletném magam – feleltem végül eltűnődve. Fogalmam sem volt róla, hogy kivel vagy mivel, de az a halovány érzés, ami a mellkasomban motoszkált folyton ezt súgta, mintha régebben is tudtam volna, hogy így vetnék véget az életemben.

- Kivel? – értetlenkedett. Éreztem a hangjában, s a belőle áradó érzelmekből, hogy nem tetszik neki ez a téma, de nem bírt a kíváncsiságával.

- Nem tudom – vontam vállat annyira, amennyire ez fekvőhelyzetben lehetséges volt. – Miért te mit csinálnál? – kérdeztem, mire halványan elmosolyodott. Valami láthatólag nagyszerűen szórakozott, miközben gondolataiban kutakodott, s egyre inkább elkomorodott. Barna szemei az égre meredtek, kissé még gyermekded vonásai megkomolyodtak, s végül válaszolt;

- Megöletném magam – ismételte szavaim, ami eléggé meglepett, így nem érte meglepetésként, hogy rákérdeztem ennek okára; – Nem tudom – felelte, de azért folytatta. – Könnyebb lenne.

- Hogy érted? – kíváncsiskodtam tovább, mire elvigyorodva rám emelte tekintetét, de nem volt hajlandó válaszolni.

- Sok kérdezel – állapította meg.

- Kövezz meg érte, ha gondolod – vágtam vissza, mire csak felnevetett és megrázva a fejét újra a felhős égre pillantott.

A némaság újra közénk állt, de egyáltalán nem volt kínos vagy nyugtalanító. Rá kellett döbbennem, hogy Jacobbal még ebben is van valami nyugtató, ami miatt szívesen vagyok vele még akkor is, ha nem beszélünk, ha csak a gondolatainkba merülünk és egyszerűen csak vagyunk egymás mellett.

Újabb kérdések ezrei szánkáztak végig az agyamon. Mégis miért akartam leugorni? Miért ugrottam és honnan? Hol van az a hely, ahonnan származom, hol van az, akitől származom? Miért nem keresnek? Egyáltalán lehet valakim? Az a férfi az álmaimból és a fényképről? Továbbra sem tudtam, hogy ki lehet ő, de a kérdések csak gyűltek és gyűltek körülötte.

- Mindjárt megfagysz... – mormolta Jacob, s csak akkor tűnt fel, hogy majdhogynem teljesen magára húzott, miközben én még mindig remegtem. – Min gondolkodsz? – kérdezte, mikor megtalálva tekintetem próbált úgy tenni, mint aki nem veszi észre hirtelen jött zavarom, miközben mellkasán pihentem és egyenesen a szemeibe néztem. Természetesen nem kerülte el a figyelmem az ajkai szegletében megbújó mosoly, de legalább nem nevetett ki teljesen, miközben a szívem tripláját verte, s nem lepődtem volna meg, ha azt a gyors ütemet még ő is érzi levegővételei közben.

- Csak amin szoktam – vontam vállat. – Adj ötletet – kértem. – Miért lenne okom leugorni a tengerbe? – kérdeztem. Egy idő után cseppet sem volt furcsa vagy szokatlan, hogy míg én mellkasán pihentem az indítékaimról ötleteltünk.

- Nem tudom... szórakozás, menekülés? – találgatott. – Mi van? Eszedbe jutott valami? – kérdezte, mikor utolsó szavára felkaptam a fejem és újra gondolataimba vesztem. Hirtelen ültem fel, miközben tekintetem a feketén habzó tengerre szegeztem, mintha csak egy hatalmas szakadékot próbáltam volna átugorni. Tudtam, hogy ott vannak az emlékeim, hogy egy kicsi kellene és mindenre választ kapnék, de nem tudtam átugrani az elém állított akadályt, ami miatt majd' megőrültem.

- Ahh! – mormoltam elégedetlenül, lábaimat magam elé húzva, megtámaszkodva azokon, mind két kezemmel a hajamba túrva. Szorosan lezárt szemekkel próbáltam emlékezni, átnyúlni az üveg falon, legyőzni a szakadékot és beleesni a múltamba, az életembe, amiről nem tudtam semmit.

- Hé...! – hallottam meg tompán Jacob vigasztaló hangját, miközben felülve mellém óvatosan, talán kissé esetlenül átkarolt a derekamnál és próbált megnyugtatni. – Majd eszedbe jut minden, ha eljön az ideje – mondta. – Így csak felidegesíted saját magad.

- De mégis hogyan? Menjek el a világ összes sziklájához, hátha eszembe jut valami? – kérdeztem kissé gúnyosan, egyáltalán nem azzal a hangsúllyal, amit Jacob megérdemelne. – Sajnálom – sóhajtottam végül felnézve barna szemeibe.

Tekintete hosszú percekig az enyémbe fúródott, ami számomra érthetetlenül, de megnyugtatott. Pár pillanatra még a gondjaimat is kiűzte a fejemből az a számomra ismét csak felfoghatatlan szeretet, ami a szemeiből áradt. Mégis miért és hogyan?

Az életem körül kavargó kérdések között rengeteg olyasféle kérdés is szerepelt, amit csak Jacobhoz tudtam kötni. Mégis miért segít? Miért nyugtat meg a közelsége? Miért nehezebb, ha nincs velem? Miért érzem ezt? Egyáltalán mi ez? Ezeket mind megakartam tőle kérdezni, kicsikarni némi választ belőle, mielőtt belefulladok az értetlenkedéseimbe, de mikor épp szólásra nyíltak volna ajkaim, hogy legalább megtörjem a közénk állt, túlságosan is bensőséges csendet forró lehelete végig perzselte a szám, s még a lélegzetem is elakadt, miközben egyre közeledő barna szemeibe bámultam. Képtelen lettem volna mozdulni vagy bármit is tenni csókja ellen, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán bármit is akartam volna tenni azért, hogy az elkövetkezendő másodpercek ne történjenek meg.

Ajkai óvatosan, bizonytalanul simultak ajkaimra, mintha csak attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban elhúzódhatnék és arcon csaphatnám tettei miatt. Forró bőre égette a szám, a vérem zubogott, a szívem majd kiakadt, s ökölbe kellett szorítanom a kezem, ha nem akartam közelebb húzni magamhoz és elmélyíteni csókunkat, amit végül az erdő éjszakai élete zavart meg mely mögöttünk terült el végeláthatatlanul.

Ijedten rezzentem össze a hangos farkas vonításra, ami engem ugyan kizökkentett a meghitt pillanatból Jacob zavartalanul, továbbra is az arcomat tanulmányozta mintha válaszokat keresgélt volna vonásaimban.

- Vannak itt...farkasok? – kérdeztem zavartan. Ne tudtam, hogy azért érzem magam kellemetlenül mert tanácstalan voltam Jacobot és az én kapcsolatomat illetően vagy azért, mert nem tudtam megérteni, hogy mégis miért félek a farkasoktól.

- Nem...szereted őket? – kérdezte válaszul, mikor észhez tért és tekintetét pár pillanatra az erdőre irányította. Nem tűnt ijedtnek, úgy nézett az erdő fáira mintha jobban ismerné őket, mint a saját tenyerét.

- Valami az súgja, hogy nem.. – mormoltam, miközben a hideg levegő ismét megcsapott és én összevonva mellkasom előtt a karjaim próbáltam magam melegen tartani.

- Menjünk haza, mielőtt megfagysz – mondta végül, miközben előzékenyen felsegített, s látszólag teljesen a gondolataiba merült egész úton, majd otthon is.

Fogalmam sem volt mi történhetett vele, viszont rákérdezni nem mertem, így miután haza értünk és beosontunk a lakásba anélkül, hogy felriasztottuk volna Billyt elköszöntünk egymástól szobáink négy fala közé menekültünk az este hátralévő részében.

Ajkaim még mindig égtek érintése után, miközben valahányszor visszaemlékeztem arra a pár, gyorsan elmúló pillanatra a szívem felgyorsult és agyam szokás szerint kattogni kezdett. Mi történt vele? Valamit rosszul csináltam? Megbánta volna?

Végül aztán némi forgolódás után sikerült álomra hunynom a szemem, ám ahogyan abban nem is reménykedtem bízni egyáltalán nem volt pihentető. Fárasztóbb volt, mint az elmúlt napjaim összessége.

A kék, napfénytől meg-meg csillantó tenger végtelenül terült el előttem, s úgy tűnt csak nagyon kevés kell neki, hogy összeolvadjon a kék, néhol felhős éggel. Még talán meg is nyugtatott volna, ha a szívem nem akar kiugrani a helyéről ijedtében, miközben mellkasom fel-le emelkedett a kimerültségtől és a sok futástól, amitől lábaim zsibbadni kezdtek. Még jobban megijedtem; mi lesz ha nem bírom? Ha összeesek végkimerültségemben?!

Tudtam, hogy nagy nehézségek árán jöhetnek utánam a nappali fény miatt, s ezért némi időt nyertem, amit ugyan egyáltalán nem tudtam értékelni kicsi biztonságérzettel töltött el, ami nem igazán tartott sokáig, mikor nem messze feltűnt a három, fekete csuklyás alak kecses, összehangolt mozgással, mintha lábaik nem is érintették volna a talajt. Voltera fekete angyalai, gondoltam.

Mély levegőt véve megiramodtam a sziklaszírt széléhez, ahonnan aztán már nem volt visszaút; lábaim elrugaszkodtak a talajtól, amit aztán hosszú ideig nem éreztem magam alatt.

Zuhanás közben a szél az arcomba csapott, pár pillanatra teljesen lenyugtatott, szinte éreztem, ahogy szívverésem hosszú másodpercekig megáll dobogni, s csak akkor tért vissza felhevült pulzusom, mikor hullámok alá bukva próbáltam rájönni, hogy merre lehet a fel, s merre a le.

Szívem heves verdesése mintha be akarta volna hozni a lemaradását, sokkal gyorsabban dobogott, mint hosszú életem során bármikor, miközben felpillantva a sziklára, s a három, még mindig feketébe burkolózott alakra ismét lebuktam a víz alá és úszni kezdtem.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, miközben lélekszakadva küzdöttem a hullámok ellen, csak akkor mertem ismét felszínre bukni, mikor tagjaim már alig bírták a strapát, de akkor már se közel, sem távol nem volt körülöttem száraz volt.

Megijesztett az a nagy kietlenség és egyedüllét, ahogy végig néztem az erősen lökdöső hullámokon, amik közül az egyik a hátam mögé lopakodva felém magasodott és elvette az öntudatom.

5. Sziklaszírt

5. Sziklaszírt

"Szeretem a sebességet mindennel: autóval, havon, vízen. A lassúság számomra az unalom szinonimája, a gyorsaság meg az izgalomé és szórakozásé."

Kétségbeejtő volt, hogy bármennyire is próbálkoztam egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ki is vagyok valójában, mert a napok elteltével sem jutott eszembe semmi, s nem is kerestek. Az álmaim okozta hiányérzet pedig csak nőtt és nőtt, míg majdhogynem minden éjszaka zilálva és még több tucat kérdéssel riadtam fel álmaimból. Vagy inkább emlékeimből? Magam sem tudtam eldönteni, elvégre olyan képtelenségekről álmodtam, amik megrémítettek. Semmi logika vagy ésszerűség nem volt bennük, de egyik felem nem volt hajlandó hagyni magát, s makacsul állította, hogy álmaimnak talán mégis van valami mondani valója, ami segíthet, ami miatt törnöm kell a fejem szüntelen még akkor is, ha frászt hozom Jacobra vagy Billyre.

Hajlamos voltam napokig nem enni, amit nagyon is furcsálltak, de azzal még nagyobb okot adtam ijedtségükre, hogy annyira eltudtam feledkezni a külvilágról, hogy csak akkor tértem magamhoz, ha megráztak vagy jelentőség teljesebb jelét adták annak, hogy ott vannak előttem és a válaszomat várják.

Tényleg az őrület határát súroltam, miközben önmagamat próbáltam valahol nagyon mélyen megkeresni.

- Jake? – kérdeztem halkan, bizonytalanul, miközben beléptem az apró, alkatrészekkel és szerszámokkal felszerelt fészerbe.

- Itt vagyok a motornál – válaszolt, miközben kíváncsian kikukucskált a motor mögül. – Baj van? - kérdezte azonnal.

- Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem. Igazából nem csodáltam, hogy egyből rosszra gondolt. Az utóbbi időben olyannyira megtudtam lenni a saját gondolataimban, hogy fel sem tűnt a körülöttem zajló világ, s Jacobhoz is csak akkor szóltam, ha szükséges volt. Bele sem gondoltam, hogy megbánthatom ezzel a fiút... – Igazából... – kezdtem, miközben nem messze tőle leültem a sámlira és figyeltem, ami csinál. – Én csak sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyire...használhatatlan vagyok – nyögtem ki végül.

- Teljesen érthető – felelte, úgy tűnt eddig sem haragudott rám, de jólesett neki bocsánatkérésem.

- Miért vagy velem ennyire elnéző? – kérdeztem rá hirtelen, mire pár pillanatra a tekintete az enyémbe mélyedt, míg azon tűnődött, hogy mit is mondhatna. – Egyáltalán miért akarsz segíteni rajtam? – folytattam, nem bántóan vagy követelőzően, szimpla érdeklődéssel és tanácstalansággal a hangomban, elvégre bárhogy gondolkodtam ezen egyszerűen nem kaptam választ. Ezekre sem.

- Mert – felelte tömören, miközben vállat vont, s figyelte a reakcióm.

- Hát ez...nagyon...tömör válasz volt – állapítottam meg, nem zavart, hogy nem mondta el, elvégre nem volt jogom tudni, eleve azzal be kellett volna érnem, hogy törődik velem, de egyszerűen érdekelt.

- Majd egyszer elmondom, rendben? – kérdezte, míg tekintetét még mindig az enyémbe mélyesztette. Látszólag valamin nagyon vacillált magában, de nem makacskodtam.

- Rendben – mondtam. – Szóval...szoktál motorozni? – kérdeztem.

- Igen – nevetett fel, elvégre ez elég egyértelmű volt, főleg, hogy pár napja mondta is.

- Vigyél el egyszer – kértem lelkesen. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan jött ez a nagy lelkesedés, de vágytam a gyorsaságra, száguldozni akartam.

- Tényleg? – lepődött meg.

- Most mi ez a hitetlenkedés? – értetlenkedtem.

- Nem tudom – vont vállat. – Csak nem néztem ki belőled – mondta.

- Szerintem vannak dolgok, amiket még én sem nézek ki magamból – feleltem halkan felnevetve.

- Most – mondta végül ugyanolyan lelkesen, mint én. Először nem értettem, hogy mire gondolhatott, valamit leolvashatott az arcomról, mert még jobban elmosolyodott és fejével a motorja felé bökött. – Menjünk most – ismételte.

- Menjünk – bólintottam, miközben követve mozdulatait felálltam és pár pillanatig csak figyeltem, ahogy az eddig használt dolgokat félre rakja és használható állapotba varázsolja a motort, ami mozdulataira beindult és kellemes, kissé talán öreg dorombolással töltötte be az apró fészert.

Pár pillanatra elbizonytalanodtam, miközben figyeltem, ahogy Jake kérdőn rám néz várva, hogy jövök-e, de aztán aprót rázva a fejemen minden aggodalmam félre tettem és kissé ügyetlen mozdulatokkal, de felültem a fiú mögé.

Hirtelen közelsége eléggé furcsán érintett, s az első pillanatokban nem is tudtam hogyan kellene megkapaszkodnom benne, miközben biztos voltam benne, hogy bár nem látom az arcát mosolyog és remekül szórakozik zavaromon.

- Csak karolj át – mondta végül, mire én továbbra is bizonytalan mozdulatokkal, de megtettem amit kért. – Szorosabban, így lefogsz esni – mondta, s én még szorosabban öleltem át vékony derekát, miközben teljesen a hátához simultam. Meleg hőmérsékletét még a vékony, fekete textil ellenére is éreztem, ami miatt az arcom kipirult, s figyelnem kellett, hogy rendszeresen lélegezzek.

A motor lassan elindult, majd egyre gyorsabban haladt, mikor kiértünk egy betonos útra. Hosszú másodpercekig szorosan behunyt szemmel éreztem magam körül az elsuhanó levegőt, s a tájakat, ami végül kezdett magába szippantani. Izmaim ellazultak a fiú körül, miközben felegyenesedtem és körbe néztem. A zöld növényzet és a körülöttünk elterülő út összemosódott, egyetlen, végtelen vonallá préselődött, miközben eluralkodott rajtam a de javu érzés. Mintha álmaimban futottam volna korlátok nélkül úgy, hogy lábam nem érintették a talajt. Az adrenalin szintem megugrott, s képtelen voltam nem élvezni a helyzetet, ami ereimig hatolt.

- Jesszusom – leheltem elképedve, miközben eleresztettem Jacobot, s ugyanolyan könnyedén tartottam magam, mint eddig mindenféle kapaszkodó nélkül, egyszerűen csak élvezve a sebességet. Mozdulataimra a fiú pár pillanatra hátra nézett a válla fölött, majd mikor látta, hogy minden rendben elmosolyodott és begyorsított.

- A végén kiderül, hogy valami sebesség őrülttel van dolgom – vigyorogta Jacob, mikor a motor végleg leállt, s fogalmam sem volt róla, hogy hova érkeztünk meg.

- Lehet – nevettem fel szórakozottan, igazából annyira élveztem ezt az egészet, hogy nem teljesen tartottam lehetetlennek a fiú feltevését, de egy apró hiányérzet ott feszegette a mellkasom, amivel próbáltam nem foglalkozni. Imádtam a száguldozás minden percét, de mégsem volt teljes az örömöm, mintha a gyorsaság örömeit nem így szoktam volna meg. Nem motoron.

Még mindig adrenalintól zsibbadó tagokkal szálltam le a fiú mögül, hogy jobban szemügyre vehessem a környéket. Mögöttünk sötét fák magasodtak, s terültek el erdőként, míg másik oldalunkon egy sziklaszírt magasodott.

- Hova hoztál? – kérdeztem, miközben megindultam a szírt széléhez, hogy jobb rálátást nyerjek a kilátásra.

A fekete ég összeolvadt a hullámzó, néhol csillagoktól és holdtól fénylő tenger hullámaival. A parttól nem messze házak pihentek erdővel szegélyezve, s sötétséggel borítva. Egész Lapush elém tárult.

- Innen szoktunk leugrálni a srácokkal, ha hirtelen jobb szórakozást nem találunk – magyarázta követve mozdulataim. – Gondoltam megmutatom, mert gyönyörű innen a kilátás – tette még hozzá.

- Tényleg elképesztő – helyeseltem, s pár arasznyival még jobban a szírt széléhez közeledve lepillantottam a vadul csapdosó, feltörő majd víz alá bukó hullámokra. Az egész olyan veszélyesnek tűnt és messzinek, de nem is ez volt az, ami pár pillanatra megzavart. A kép hirtelen elsötétült előttem, s noha hasonló sötétség ereszkedett körém, azon a szirten egyedül voltam és az adrenalin szinte felemésztette az ereim, miközben lefelé néztem a hullámokra, majd ugrottam. Ahogy lábaim gondolataimban eleresztették a talajt én akaratlanul is hátrálni kezdtem még végül majdhogynem Jacobnak estem. Ha nem kap el időben biztos voltam benne, hogy a földdel találkozok.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, a biztonság kedvéért beljebb vonva a biztonságosabb talaj felé, miközben karjaival még mindig a derekamat ölelte körbe, míg meg nem találtam az egyensúlyom. Éreztem hátamnak nyomódó mellkasát, míg forró lehelete a fülem perzselte, mikor megszólalt.

- Persze – motyogtam. Gondolataim felváltva jártak a fiú közelségén és az előbbi képeken, melyek felborzolták idegeim. – Én csak... – motyogtam.

- Te csak? – kérdezte. – Tériszonyos vagy? – folytatta.

- Nem – mondtam. Kellett még pár másodperc, amíg eltudtam dönteni, hogy el-e mondjam neki sejtésem vagy inkább tartsam meg gondolataim. Aztán a szavak önkéntelenül buktak ki belőlem, ami elég gyakran megtörtént, ha Jacobbal voltam. – Én csak...Nekem azt hiszem eszembe jutott, hogy hogyan kerültem a vízbe – leheltem, mire karjai megmerevedtek körülöttem. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig magához ölelve teljes testével mögém simult, aminek hatására zavaromat elrejtve bontakoztam ki karjaiból, hogy leülve a földre intsek neki, hogy ő is tegyen így.

- Emlékszel? – kérdezte, miközben leült mellém és elképedve várt a szavaimra.

- Azt hiszem – leheltem. Igazából nem voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem játszik velem, de azaz érzés, miszerint ez megtörtént velem erősebb volt mindennél.

- És mi...hogyan? – kérdezte.

- Leugrottam a szirtről, de nem itt – feleltem, s röviden vázoltam neki, hogy mit láttam abban a pár másodpercben, amíg a talaj majdnem kicsúszott a lábam alól.

- De miért? – kérdezte. – Ugye nem öngyilkos akartál lenni? – folytatta a találgatást, mikor megráztam a fejem. Tekintete elkomorodott gondolataira, majd tisztán láthatóan megnyugodott, mikor ellenkezni kezdtem.

- Nem! Kétlem.. – mondtam. Sok minden megfordult a fejemben, még az álmaim és az ugrásom között is próbáltam összefüggést találni, de azt lehetetlennek gondoltam, hogy véget akartam volna vetni az életemnek. – Különben is, ha végezni akarnék magammal nem így tenném – tettem még hozzá.

- Ha nem haragszol nem kérdezem meg, hogy hogyan tennéd – mormolta, miközben hátra dőlt, s egyik kezét a feje alá gyűrve terült el a földön. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél arról, hogy mégis hogyan ölném meg magam, ami azért hízelgett.

- Nem is mondanám el – vágtam rá.

- Miért? – értetlenkedett.

- Mert – feleltem ugyanolyan tömören, mint ő a fészerben, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét.

- Ne csináld! Ha már belekezdtél mondd el! – makacskodott. Olyan volt, mint egy kisgyerek, ha valamit nem kaphatott meg vagy nem tudhatott meg arra egyből ráharapott.

- Hány fok van? – kérdeztem jobban összehúzva magamon a vékony pulcsim. A levegő tényleg lehűlt, főleg a tenger mellett, noha eddig nem igazán panaszkodtam az alacsony hőmérsékletre. Sem a fázással sem az éhséggel nem álltam különösebben hadilábon.

- Ne tereld a témát! – makacskodott. – Amúgy mellettem szerintem van legalább negyven fok...

4. Képzelet vagy emlék?

4. Képzelet vagy emlék?

"Álmok: mindenkinek vannak. Néha jók, néha rosszak. Néha azt kívánod, hogy elfelejtsd őket, néha ráébredsz, hogy túlszárnyaltad őket. Néha úgy érzed, végre valóra válnak, és néhányunknak csak rémálmok jutnak. De nem számít, miről álmodsz, mikor eljő a reggel, a valóság beférkőzik és az álmok eltűnnek."

A hosszú séta nagyon is jót tett kiéleződött idegeimen. Pár órácskára elfeledkezhettem a gondjaimról, miközben Jacob sztorijait hallgattam a sulijáról, arról a kávézóról, ahol egy barátja dolgozott, arról a városról, ahol felnőtt és az ismerőseiről, akik olyannyira közel álltak a szívéhez. Élvezet volt hallgatni őt, s vele nevetni az emlékein megfeledkezve arról, hogy én semmit sem tudok mondani magamról.

- Rendben – mondta. – Akkor kérdezek – döntötte el, s úgy voltam vele, hogy még csak esélyem sem lett volna ellenkezni vele. Különben is megérdemelt ennyit, ha már a fél életét elmesélte nekem.

- Kérdezz – bólintottam.

- Nem szereted a rossz időt? – kérdezte, mire belőlem akaratlanul is kiszakadt a nevetés. – Most mi van? Kérdezhetlek kémiából is, de annak semmi értelme nem lenne – makacskodott.

- Rendben, rendben – adtam meg magam még mindig kérdésén mosolyogva. – Hmm...nem arról van szó, hogy nem szeretem ezt az időt, csak olyan furcsa...van egy olyan sejtésem, hogy nem ehhez vagyok szokva – magyaráztam.

- Értem – bólintott. – Szerinted ki lehet az a férfi, akivel a képen vagy? – kérdezte.

- Ez engem is érdekelne – bólintottam. – Fogalmam sincs, a képre az van írva, hogy lányaként szeret..szóval nem az apám, de nem is lehet a barátom, különben is túl idős lenne és mikor rágondolok nem is szerelmesnek érzem magam inkább...biztonságot nyújt a gondolata, valami biztos pontot még akkor is, ha nem tudom, hogy ki is ő – adtam őszinte feleletet a kérdésére. Nem is értettem, hogy miért mondom el ezeket neki, de a szavak önkéntelenül jöttek ajkaimra, nem is gondolkodtam, egyszerűen kihúzta belőlem.

- És miért vörös a szeme? – kérdezte, noha nem úgy hangzott, mintha tényleg nem tudná, inkább mintha csak az én gondolataimat, sejtéseimet próbálta volna kihúzni belőlem.

- Fogalmam sincs – mondtam végül. – Talán valami...jelmez – tettem még hozzá. Bármennyire is bíztam Jacobban, mert jelen helyzetben senki más nem tudott volna segíteni rajtam azt nem akartam elmondani neki, hogy összekötöttem az ő legendáit a képen látottakkal. Nem. Azt már túl őrültségnek tartottam, hogy bárkivel is megosszam.

Látszólag nem igazán hitte el, amit mondtam, de nem puhatolózott tovább, hagyta is a témát. Olyanokról érdeklődött, hogy mi a kedvenc színem vagy szeretem-e a természetet, olyanokról, amikre hamar tudtam választ adni, mert eltudtam dönteni abban a pillanatban. Noha láttam rajta, hogy szívesen érdeklődne a múltam felől, elvégre akkor sokkal fontosabb információkat tudhatna meg rólam még véletlenül se csúszott ki a száján egyetlen egy efféle kérdés sem, hiszen tudta jól, hogy ezek épp úgy érdekelnek engem, mint őt.

Mire észbe kaptunk a parton már hosszú órák óta fel-le sétálgattunk, s a nap is kezdett leereszkedni a horizonton. A levegő noha lehűlt nem fáztam a hőmérséklet csökkenésétől, ugyanolyan kíváncsisággal és figyelemmel hallgattam Jacob szavait, mint egész nap.

- Ne induljunk haza? Biztosan átfagytál már és éhes is lehetsz...

- Nem vagyok éhes és nem fázom, de nem szeretem a sötétet – mormoltam bizonytalanul, tekintetem végig futtatva a tenger lágyan ringatózó felszínén. Valamiért rossz érzés fogott el, de nem találtam rá magyarázatot, hogy miért.

- Ne aggódj, megvédelek – ígérte, s bármennyire is szánta poénosnak szavait kiéreztem belőle az őszinteséget és valami ígéret félét, ami miatt akaratlanul is hálásan viszonoztam pillantását, miközben megindultunk haza fele.

Az út csendben telt, úgy tűnt mindkettőnk a saját gondolatainkba merült, s ezt egyikünk sem akarta megtörni.

Sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap, s bár semmi fontosabb kérdésemre nem kaptam választ annak örültem, hogy Jacobról többet megtudtam, azt nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de örültem. Érthetetlen ragaszkodás kötött a fiúhoz, amit a világért sem ismertem volna be senkinek, de egyértelműen jelen volt a mellkasomban, mintha ez adta volna azt a biztos pontot, amit kerestem ebben a nagy zűrzavarban.

Mikor haza értünk csináltam egy nagy adag rántottát a kettejüknek, miközben szorgosan hárítottam kérésüket, miszerint egyek velük, mert egész nap egy falatot sem nyeltem le, de makacsul állítottam, hogy nem vagyok éhes. Nem is voltam, magam sem értettem, de nem voltam éhes, s nem is vonzott az ételek, amúgy finom illata.

Neki dőlve a pultnak hallgattam csendes, nyugodt beszélgetésük, miközben tekintetem az ablakra vezettem és csak bámultam ki a sötétségbe. Újra elkaptak a kétségek magam, a múltam és a jövőm illetően. Olyan tanácstalan voltam, hogy az megrémisztett mégsem tudtam rendesen aggódni emiatt, mert Jacob minden felém vetett pillantásával tudtomra adta, hogy mellettem van és tényleg meg véd. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt.

Végül aztán elmosogattam és ismét fáradtságra hivatkozva félrevonultam a szobámba, hogy átöltözve bebújhassak az ágyamba és még jobban a gondolataimba temetkezhessek.

A kintről beszűrődő hold fénye halvány homállyal borította be a szobát, ami elég volt ahhoz, hogy talán órákon át szemrebbenés nélkül bámulhassam a megviselt fényképet. Nem tudtam ki ő vagy miért kötődtem hozzá, csak az érzés mart a mellkasomba, miszerint szükségem lenne rá és hiányzik.

A szemem égett és a torkom összeszorult az érzésre, miközben oldalamra fordulva még mindig ujjaim között tartva a papírt szorosan lehunytam a szemem és próbáltam lenyugtatni kitörni készülő érzelmeimet.

Lehunyt szemhéjamon éreztem a halványan beszűrődő fényt, mikor Jake benyitott, majd ki is ment, mikor úgy vette észre, hogy alszok. Örültem, hogy legalább pár másodperces látogatására sikerült magam kontrollálnom, mert aztán újra zilálni kezdtem, miközben álomba merültem és képtelen voltam eldönteni, hogy ez csak képzelet vagy múlt.

Valahol az utcán voltam. Vagyis inkább voltunk. A fényképről látott férfi sétált mellettem ajkain eltűnődött, kedves félmosollyal, miközben vörös szemeivel a földet kémlelte és hagyta, hogy fekete kapucnija teljesen eltakarja arcát a kíváncsi szemek elől. Mondjuk ettől nem nagyon kellett tartanunk, olyan aprónak és elhagyatottnak tűnt az utca vagyis inkább sikátor, hogy képtelenségnek tűnt egy látogató olyan késői órákban, mikor már a nap egyre lejjebb haladt a horizonton. Élvezettel szívtam be a meleg levegőt, miközben magamon éreztem a házak résein átsütő halvány napsugarakat, míg tekintetem a férfira vetetettem. Ahol a napsugarak elérték tökéletesnek tűnő bőrét fényleni kezdett...vagyis inkább csillogni, mint ezernyi gyémánt. Pár pillanatra teljesen elámultam, noha tudtam, hogy nem most látom őt először ilyennek.

- Sosem unod meg, hogy így látsz? – kérdezte mély, kellemes baritonján, aminek hallatán megremegtem.

- Gyönyörű vagy – súgtam ámultan.

- Szörnyeteg vagyok – javított ki, mire érthetetlen düh és elégedetlenség fogott el. Olyan gondolatok kaptak szárnyra bennem, miszerint miért gondol magáról ilyet és én mennyire utálom, hogy így vélekedik erről.

- És hülye! – vágtam rá keményebben, amit csak megmosolygott.

- Ebben sosem fogunk egyetérteni – közölte teljesen nyugodtan, szórakozottan.

- Hát nem! – prüszköltem. Még mindig fel voltam háborodva, hogy ilyent gondol magáról, s ez ellen semmit sem tehettem, miközben lassan bandukoltunk a macskaköves úton.

- El kellene menned – mondta végül, mire még a vér is megfagyott az ereimbe.

- Hogy érted, hogy elmennem? – emeltem ki az utolsó szót. – Elmennünk! – javítottam ki.

- Nem – rázta meg a fejét. – Aro nem engedne el mindkettőnket, de téged még igen..., ha ügyesek vagyunk.

- Neked megártott a nap! – horkantottam dühösen, elégedetlenül, s meg sem várva, hogy folytassa a hülyeségeit gyorsabb tempóra váltottam és már ott is hagytam.

Ugyan olyan ziláltam ébredtem fel, mint előző álmomból. A gondolataim egymást próbálták arrébb lökni, miközben kérdések tucatjai bukkantak fel bennem, s egyszerűen képtelen voltam őket a szőnyeg alá söpörni. Úgy éreztem, ha nem kapok hamarosan választ a kérdéseimre megőrülök, s nem csak azért mert nem tudtam, hogy ő ki, s milyen lény lehet, hanem mert saját magammal sem voltam tisztába...Ki vagyok vagy mi vagyok én?!