21. De azért szeretlek
"Önmagamról megfeledkezve féltem őt, tudván, hogy elvesztése egyben az én vesztem is."
A múlt nem ismétli önmagát. Ebben majdhogynem teljesen biztos voltam, de az az aprócska, megmaradt bizonytalanság folyton képes volt elbizonytalanítani egész héten. Gondolataim rengetegszer forogtak Cosette és Damien között összefüggéseket találva köztem és a lány között, miközben azzal nyugtattam magam, hogy Paul és az én történetem nem ér olyan tragikus véget.
A napok villámgyorsan teltek, s nem csak bennem, de a többi lenyomatban is nőtt a feszültség. Kimben rengeteg rossz előérzet talált utat, ami engem sem hagyott nyugodni. Ráadásul Paul olyan félvárról vette az egész újszülött vámpírok elleni csatát, hogy az borzasztó!
- Ne aggódj már annyit, cica! – szokta mondogatni, mikor éjszakánként folyton ébren talál, s szorosabban magához ölel. – Olyan butus vagy!
- Kíváncsi vagyok te mit szólnál egy fordított helyzetben! – horkantottam, mire arcán pár pillanatra megrándultak az izmok. Ahogyan gondoltam ez egyből nem tetszett neki.
- Mivel tisztában lennék vele, hogy milyen erős és ügyes vagy nem aggódnék fölöslegesen – mondta végül, de mindketten tudtuk, hogy hazudik. Talán még jobban féltene, mint most én őt. – De mivel nem vagyunk fordított helyzetben és én vagyok a farkasfiú nem te a farkaslány fölösleges ilyenről beszélnünk – folytatta.
- Hát szívesebben lennék ott veled, mint itthon azt várva, hogy mikor jössz haza! – pánikoltam immár sokadszorra. Szerintem csak azért nem unta meg ezt eddig, mert mindig látszott az arcán, hogy mennyire jól is esik neki törődésem és féltésem iránta.
- Azért ennyire ne bízz bennem, kérlek – mormolta némi éllel a hangjában, mire bűntudatosan felsóhajtottam és oldalamra fordulva megtámaszkodtam széles mellkasán.
- Tudod jól, hogy nem arról van szó, hogy nem tartalak elég erősnek vagy ügyesnek – magyaráztam, miközben akaratlanul is körözni kezdtem mutatóujjammal mellkasán. – Ez nem attól függ, hogy te mire vagy képes, egyszerűen csak érzem – vontam vállat.
Keze óvatosan, de magabiztosan fonódott mellkasán köröző kezemre, s ajkaihoz emelve tenyerem cuppanósan belepuszilt, mire halkan felnevettem. Barna szemei nevetésem hallatán jobb kedvre derültek, miközben közelebb húzva magához hosszan megcsókolt. Ajkai lágyan, ráérősen szórakoztak ajkaimmal, miközben egyik kezemmel az arcán simítottam végig újra és újra. Könnyű mozdulattal húzott magára, miközben magam alatt éreztem felgyorsuló szívverését, ami mintha az én pulzusommal dobogott volna egy ritmusban.
- Aludnod kellene, holnap még vár rátok egy nehéz nap – mondtam kissé eltávolodva vékony ajkaitól. Másnap még Sam berendelte mindnyájukat, hogy gyakoroljanak. Jasper jobb tanárnak bizonyult, mint ahogyan azt hitték, de persze Paul sosem ismerte volna be. Számukra Cullenék mindig vérszívók maradnak, amit nem is igyekeztem megcáfolni. Egyikőjüket sem ismertem, igazából nem is akartam, tekintve, hogy vámpírból bőven elég volt Damien. A férfit mindig megérezte körülöttem Paul, ami miatt egyre nehezebben tudtam őt elküldeni a dolgára. Sosem akart magamra hagyni, s a csatához közeledve nem is akartam elengedni őt.
- De ha Damien nem az újszülöttekhez tartozik... nem lesz ott a csatánál sem – mormoltam az utolsó előtti nap, mikor Lorelai újra éjszakára ment a kórházba. Paullal ilyenkor sokkal nyugodtabbak lehettünk. Noha tudta nénikém, hogy farkasommal immár minden rendben arról még mindig nem szóltunk és nem is terveztünk neki szólni, hogy az esetek nagy százalékában az éjszakákat is itt tölti.
- Cullenék szerint igen, mert tudja az a pióca, hogy amíg én vagyok nem juthat a közeledbe, ezért először engem kell eltennie láb alól – magyarázta teljes lelki nyugalommal.
- De nem fog! – mormoltam, mire jókedvűen felnevetett és újra magára vont.
- Tényleg jó lesz már, ha ez az egész lezajlik, mert nem bírják az idegeid – viccelődött, mire csak sértetten kiöltöttem rá a nyelvem. – Én tényleg egyszer leharapom – utalt kiöltött nyelvemre, mire közelebb húzva magához ajkait az enyémre nyomta.
- Ha ezt tudom mindig ki öltöm rád a nyelvem – hecceltem, mire csak felnevetett és újra megcsókolt.
Az órák javarészt így teltek. Hol azon vitatkoztunk, hogy mennyire felelőtlen a csatával kapcsolatban, majd azon, hogy én mennyire aggodalmas vagyok, ami aztán azzal végződött, hogy tovább csókolgattuk egymást.
Valahol mélyen mindketten tisztában voltunk annak esélyével, hogy ezek az utolsó napjaink, noha egyikünk sem merte kimondani. Paul talán még gondolni sem mert rá, ahogyan én sem. Ezt a lehetőséget egyáltalán nem akartuk elismerni, főleg ő nem azzal a csökönyös, magabiztos gondolkozásával.
- Lorelai – szólítottam meg végül nénikém, miközben ő a konyhában ténykedett. Paul az utolsó simításokat végezte a falkájával. Mindannyian lázasan készültek, sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint amennyire a lenyomatok várták ezt az egészet.
- Mondjad, szívem – mosolyogta, miközben pár mappát helyezett a táskájába. – Valami gond van? – kérdezte összevont szemöldökkel, pár pillanatra megállva a mozdulataival.
- Nem, dehogy! – nyugtattam meg azonnal, mire halványan elmosolyodott és tovább pakolászott, miközben én egyik lábamról a másikra támaszkodva igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat. Igazából azt sem tudtam miképpen vezessem ezt elő nénikémnek, de aztán inkább eldöntöttem, hogy kimondom, aztán lesz, ami lesz.
- Arra gondoltam, hogy...szóval megengedhetnéd, hogy...Paulnál aludjak – nyögtem ki végül, miközben szavaim végére összeszorítottam a szemem, de amikor nem jött azonnal a helytelenítő, mérges válasz kíváncsian, még mindig félve kilestem a szemhéjaim mögül.
- Biztos? – kérdezte aggodalmasan. Nem igazán tudta, hogy mit is feleljen, miközben a táskája szíját szorongatta.
- Igen – feleltem magabiztosan, hiszen ő nem tudta, hogy ezzel az aggodalmával régen elkésett. – Szóval, akkor elengedsz? – kérdeztem. Nem akartam sürgetni őt, de azért a kíváncsiság mégiscsak hajtott.
- Elég nagy vagy, hogy efelől dönts – sóhajtotta végül. – Különben is, ha egy kicsit hasonlítasz rám akkor, ha nemet mondok elszöksz – tette még hozzá, csakhogy oldja a feszültséget, mire halkan felnevettem.
- Köszönöm – mosolyogtam, miközben átszelve a köztünk lévő távolságot szorosan megöleltem vékony testét. Az utóbbi időben csak Paul izmos testét ölelgettem, s most nagyon is furcsa volt egy hozzám hasonló alkautút a karjaimba zárni.
- Én a helyedben pakolnék, mielőtt meggondolom magam – viccelődött, mire csak megráztam a fejem nénikém szavait hallva, de azért a biztonság kedvéért gyorsan elbúcsúztam tőle és felsiettem az emeletre.
Nem gondoltam volna, hogy nénikémet ilyen könnyű lesz rá beszélni erre, de tagadhatatlanul megnyugodtam válaszát hallva. Mondjuk biztosan nem lett volna ilyen nyugodt, hogy eddig erről nem is kértem ki az engedélyét. Egy életen át tartó, rácsos ablakú és ajtajú szobafogságot kapnék, ha megtudná. Még az a szerencse, hogy nem fogja.
Gyorsan lezuhanyoztam, elpakoltam az egyik válltáskámba és még egyszer elbúcsúzva nénikémtől útnak indultam.
Paullal azt beszéltük meg, hogy majd útközben értem jön, ha elengednek, addigra már biztosan eltud szabadulni a gyakorlásból, hiszen erre az estére minden farkasfiút szabadnapoltak.
Mióta Damien meglepett a parton, az erdőnél azóta valahogy cseppet sem volt ínyemre, ha az erdő közelében kellett mászkálnom. Minden neszre felkaptam a fejem és rosszabbnál rosszabb gondolatok kezdtek el körözni a fejemben, ha huzamosabb ideig nem ment el mellettem egyetlenegy autó sem.
- Paul? – kérdeztem bizonytalanul, mikor egyre többször és egyre közelebbről hallatszottak ki halk zajok az erdőből. – Paul? – kérdeztem újra bizonytalanul.
- Nyugi, cica, jelen – lépett elő magas alakjával az erdőből Paul, mire torkomból megnyugvó sóhaj szakadt fel. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan kissé feldúlt ábrázatomat látva.
- Persze – nyugtattam meg, igyekezve rá villantani egy gondtalan mosolyt. – Szia – köszöntem végül, miközben ő lejjebb hajolva kedveskedve megcsókolt, miközben ujjainkat összevonva tovább indultunk Lapush házai felé.
- Csak úgy elengedett? – kapott észbe.
- Látod – mosolyogtam. – Persze nem örült, de sejtése sincs, hogy az unokahúgát már megrontotta a csúnya farkas – viccelődtem, mire barna szemeiben perverz fény csillant.
Minél több időt töltöttünk együtt annál jobban átvettem Paul csipkelődős szokását. Már nem pirultam el minden szavától, amivel megilletett, amit szomorúan vett észre, de örömmel konstatálta, hogy tetteivel még mindig képes teljesen vörösbe borítani az arcom..
Furcsa megnyugvás lett úrrá rajtam, mikor végre elértünk Paul házához. Nem csak a lehűlt levegő miatt, de a biztonságérzetem is megnövelte.
- Paul, merre van serpenyő? – kérdeztem, mikor kénytelen voltam feladni a keresgélést és megindulni az emeletre, hogy útmutatót kérjek. Néha hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogyha hangosabban szólnék meg is hallaná, amit mondok.
- Szerintem a felső szekrényekben...talán a középső – szólt ki a fürdőszobából, mire csak bólintottam, amit bár nem láthatott, de a serpenyő mégiscsak meglett. Olyan magasságba, amit nem igazán tudtam elérni segítség nélkül. Mire nem jók még a székek az ülésen kívül...
- Bár igazán értékelem innen a kilátást, de ne le ne ess! – Paul hangjára ijedten összerezzentem, miközben nagy nehezen kibogarásztam a serpenyőt a helyéről.
- Bolond vagy – mormoltam fejemet rázva, lerakva a kredencre azt a fránya edényt és vissza csukva a szekrény ajtaját. – Paul! – sipítottam, mikor megéreztem ujjait a derekamon, ahogyan könnyedén leemelt a székről. Ismét sokkal alacsonyabb voltam nála. – Nem ér, nem használhattam ki a pillanatot, hogy magasabb vagyok – panaszoltam, mire csak fejét rázva felnevetett és egy könnyed mozdulattal visszarakta helyére a széket, míg én összecsaptam némi rántottát. Na jó, nem némi rántottát, hanem sok rántottát, ugyanis arra is volt időm rá jönni, hogy mindegyik farkas feneketlen, ha ételről van szó. Főleg, ha azt egy átedzett nap után kapja.
Miután megvacsorázott és az én torkomon is lekönyörgött pár falatot gyorsan elmosogattam, amíg Paul egy méternél távolabb nem volt hajlandó elmenni a közelemből.
- Borzasztó vagy – közöltem vele, mikor figyelmetlenül beleütköztem izmos karjaiba, melyek azonnal körém fonódtak.
- De szeretsz – mosolyogta elégedetten, mire csak szemet forgattam.
- De szeretlek – helyeseltem végül, mire győzelemittasan felnevetett és lecsapott az ajkaimra.
20. Cosette
"Nincs annál kegyetlenebb dolog, mint egy soha be nem teljesülő szerelem."
A reggel újra a két forró kar ölelésében ért, mikor hangos farkasvonyítás szakadt fel az erdőből, amire nem csak én, de Paul is egyből felriadt. Pár pillanatig csendben kémlelte az ablakot, ahonnan tökéletes rálátás volt a fenyők égbenyúló alakjára, majd mikor újra felvonyítottak kénytelen volt elereszteni karjaiból, miközben a lehető leggyorsabban felöltözött.
- Sietek vissza – hadarta, miközben fölém hajolva gyors csókot nyomott ajkaimra, s már ott sem volt. Talán percekig csak feküdtem a becsukódott ajtót figyelve, miközben igyekeztem fülelni a kinti zajokra. Megmertem volna esküdni rá, hogy a következő, közelebbi vonyítás Paultól jött.
Mikor gondolataim megelégelték a valóságot egyre inkább a múltba, vagyis inkább az éjszaka történtekbe akartam bepillantást nyerni. Ahogy felidéződött bennem minden csókjának becézése és érintésének forrósága az arcom lángba borult, miközben megborzongtam, ahogy egy mély sóhaj kíséretében újra beszívtam Paul férfias illatát.
Újabb percek teltek el, mikor végre rávettem magam, hogy felkeljek, s visszavegyem tegnapi ruháim, miközben jobban körülnéztem a szobában.
A falakon családi képek díszelegtek, leginkább az anyukájáról és a húgáról, ahol néhol ő is ott volt. Már kicsit látszottak idővel kiférfiasodó vonásai, pimasz mosolya szinte minden képen ott játszott. A nővére gyönyörű volt mandulavágású, szinte fekete szemeivel, hosszú, fekete hajával és bájos mosolyával. Sokban hasonlított az anyjára, de Paul inkább az apjára ütött, akiről csak egyetlen egy kép díszelgett egy álomfogó tollainak takarásában. A férfi acélos vonásai és bronzos bőre pontosan Pauléra emlékeztetett, ahogyan az a megmagyarázhatatlan, önzetlen szeretet is a szemeiben, miközben fia mellett guggolva szorosan megölelte az akkor még apró testet.
Az asztalon rengeteg tankönyv és összefirkált füzet hevert, ketté tört ceruzákkal és kiömlött tollakkal. Az egész szoba olyan Paulos volt, elvégre biztos voltam benne, hogy a ceruzákat nem jó kedvéből törte össze... És a földön heverő anyagdarabog sem attól lehettek, hogy unalmában ruhákat szaggat...
Az órára pillantva végül aztán kénytelen voltam haza indulni, elvégre Lorelai biztos nem tudott éjjeli hollétemről, s ha már otthon van nem lenne jó sokat késlekedni. Hagytam egy cetlit a konyhaasztalon, majd végleg magam mögött hagytam Lapush partjait és házait erre a napra.
Bár az idő sokkal melegebb volt, mint általában és a nap is egyre több sugarát küzdötte át a felhőkön, de egyáltalán nem volt kedvem egy ilyen hosszú sétára, ráadásul az erdő mellett... Biztos voltam benne, hogy Damien bármikor felbukkanhat, amikor csak jónak látja és a tegnapi álmom cseppet sem hagyott nyugodni.
Diego... kutyusom emlékére a mellkasomban lévő szorítás új erőt vett, s gondolni sem akartam arra a lehetőségre, hogy szerelmem úgy végzi, mint a husky kölyök. Szegénykém... pedig csak megakart védeni...
- Grace! Már hívni akartalak, hogy hol vagy – szólt ki Lorelai a konyhából, mikor betettem a lábam az elő szobába, de látva sápadt arcom egyből komollyá váltak kerekded vonásai. – Mi a baj? – kérdezte.
- Diego megszökött – hazudtam, de tudtam jól, hogy az igazat nem mondhatom meg nénikémnek. Ez a legbiztonságosabb válasz a számára. – Egész reggel őt kerestem és sehol sincs – folytattam. Bár szavaim hamisak voltak az arcomra kiülő érzelmek egytől-egyig igaziak voltak. Fájt, hogy elvesztettem őt.
- Jaj, Kincsem... – sóhajtotta Lorelai, miközben megölelt. – Tudom mennyit jelentett neked az a kis dög – Nénikém mindig kis dögnek nevezte, de sosem rossz indulatból. Pontosan annyira szerette Diegot, mint én.
Nem válaszoltam. Pár percig eltemetkeztem szerető ölelésében, majd fáradtságra hivatkozva felmentem az emeletre, hogy lezuhanyozzak.
Visszaérve a szobámban Paul már ott ücsörgött az ágy szélén, mire majdnem felsikítottam ijedtemben, de vissza is nyeltem feltódult ijedtségem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
- Bocsi – mosolyogta kisfiúsan, mint aki tudja, hogy rosszat tett, de nem különösebben sajnálja.
- Áh, tök mindegy – legyintettem hevesen dobogó szívemre utalva, hiszen a tegnapiak után szerintem már semmilyen tempó nem okozhatott gondot neki. – Mi újság? – kérdeztem leülve mellé, egyik lábam magam alá gyűrve.
- Sam megtalálta Damien nyomát, de a folyónál újra elvesztettük – sóhajtotta gondterhelten, miközben beletúrt hajába és egy hatalmas lendülettel hátradőlt. – Nagyon idegesít már a fickó! – morogta ellenségesen, mire csak horkantottam.
- Hát még engem! – mormoltam, mire helyeslően bólintott.
- Mit mondtál a nénikédnek? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Azt, hogy elszökött – sóhajtottam fáradtan, miközben hagyva kérlelő karjainak mellkasához bújtam és megpihentem szívének ütemes dobbanása felett.
- Annyira sajnálom, hogy nem érkeztem időben – mormolta, mire csak megráztam a fejem és megtámaszkodva mellkasán arcát tüntettem ki figyelmemmel.
- Milyen csatáról beszéltél tegnap? – kérdeztem hunyorogva, mikor felrémlett emlékeimben valami vámpír csata említése tegnapról.
- Ez bonyolult – sóhajtotta. – És nem is mesélnék róla, hogy ne aggódj fölöslegesen... – Szerintem még ő sem gondolhatta komolyan, hogy ezt annyiban hagyom.
- Mikről maradtam le? – kérdeztem kényelmesen elhelyezkedve karjaiban, miután ő felkúszott az ágy háttámlájához, hogy kényelmesen neki dőlhessen.
- Seth és Leah Clearwater is átváltozott, mert egyre több újszülött vámpír ólálkodik a környéken – kezdett bele. – Jacob kiderítette, hogy az a vörös hajú nő hozhatja őket létre akinek a párját megölte Edward Cullen, hogy megvédje Bellát. Amolyan bosszú -féle. Cullenék most visszatértek és Alice, aki látja a jövőt megjósolta, hogy egy hét múlva támadnak. Nekünk pedig fel kell készülnünk, hogy fogadjuk őket – magyarázta, miközben le sem vette rólam a szemét. Várta, hogy mégis mit szólok ehhez az egészhez, de nem sok jót láthatott. Éreztem, ahogy vonásaimon úrrá lesz az aggodalom és a féltés, amit akaratlanul is megmosolygott, miközben végig simított arcomon. – Nem kell aggódnod! – folytatta lelkesebben. – Gyerek játék lesz az egész! – biztosított. – Őszintén szólva várjuk is, jó buli lesz... – mosolyogta, mire csak horkantottam és vállba ütöttem. Persze meg sem érezte, és én nem is mertem nagyot adni neki. Úgyis az én kezem fájt volna.
- Ne hülyéskedj! – szóltam rá. – Ez igenis komoly dolog! És ha bajotok esik?!
- Aranyos, hogy aggódsz, de nem kell félned – nyugtatott meg. – Nem lesz semmi baj!
- De akkor is! Ha Cullenék tehetnek erről az egészről, akkor miért nektek kell veszélybe sodorni magatokat? – kérdeztem némi haragos vádlással a hangomban, mire számomra érthetetlenül elmosolyodott. – Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak jól esik, hogy így aggódsz – vont vállat olyan furcsa meghitt csillogással a szemeiben, ami pár pillanatra az én figyelmemet is lekötötte.
- Bolond vagy! – jelentettem ki végül, mire csak halkan felnevetett és végre megcsókolt.
- Vonzod a bolondokat – vont vállat végül, mire viccesen elfintorodtam és határozottan bólintottam kijelentésére.
- És az őrülteket – tettem hozzá, mire arca pár pillanatra elfelhősödött. – Oké, még mit nem mondtál el? – érdeklődtem.
- Az a pióca nem hiába hív Cosettnek – kezdett bele, mire egyből felkaptam a fejem. – Múltkor Edward látott téged a gondolataimban és ő is azt hitte rád, hogy Cosette vagy.
- De ki ez? Vagy tényleg én lennék, csak nem emlékszem rá? – kérdeztem hitetlenkedve. Mintha felpattannának bennem az őrület szikrái.
- A vérszívó Cullen mesélt erről, azt mondta, hogy az egyik fivére ismerte is a lányt még a háborúk idejéből... – kezdett bele. – A lány vámpír volt, majdnem olyan öreg, mint a Volturi... A háború idején megismerkedett egy fiatal katonával, akit sikerült teljesen magába bolondítania. A lány a háborúban meghalt, pár nomád vámpír széttépte, miközben a srác átváltozott, hogy örökre együtt lehessenek. Mire véget ért az átváltozása Cosette sehol sem volt és Damien azóta is őt keresi.
- Oh – motyogtam végül teljesen elképedve. – Akkor végül is tényleg megőrült? – kérdeztem.
- Ha az a lány fele annyira magába bolondította a fiút, mint amennyire te engem akkor lehet – ingatta a fejét, mire újra szemet forgattam. Nekem ez egyáltalán nem tűnt viccesnek, sem biztonságosnak.
19. Nincs megállj
"Birtokba vette a lány ajkát, ahogy addig soha senki. Még soha, egyetlen csók sem juttatta túl azon a bizonyos ponton, senki nem hatott rá eddig úgy, hogy még többet kívánjon, és senki tüze sem égette még úgy, mint ez a tűz."
Damien vadállatként meggörnyedve meredt rám vöröslő, éhesen csillogó szemeivel. A hangos kutyaugatás és szívem heves verdesése talán az egész erdőt betöltötte, miközben a férfi torkából olykor figyelmeztető, türelmetlen morgás szakadt fel. Sápadt bőrén újra megcsillantak a lombkoronákon átszűrődő, sápadt fények. Pár pillanatra újra elcsodálkoztam földöntúli szépségén és tökéletességén, de csodálatom, mely egészen kevés másodpercekre magával ragadott el is tűnt. Helyét a fagyott utálat és a félelem vette át, mikor keze ismerősen a magasba lendült, hogy elcsapja útjából védelmezőm, aki egy nyekkenést követően végleg elhallgatott. Elnyílt ajkaimból sípolva tódult ki a levegő, amit eddig visszatartottam, amíg álltam a vörös szempár pillantását. Még pár pillanatig igyekeztem valamit kiolvasni a szemeiből, bármit, ami kicsit is hasznomra lehet, de az őrület szikráján és a dühön kívül az ég világon semmit sem találtam. Tekintetem inkább a fa tövébe villant, ahova nem rég az apró test zuhant, s a torkomból akaratlanul sikítástört föl, mikor az husky helyett egy hatalmas farkast találtam. Szürke bundája véres volt, s mintha az egyik törött bordája ki akarta volna szakítani vékony bőrét.
- Utállak! – sziszegtem dühösen pillantásom visszavezetve a vámpírra. Éreztem, ahogy a szemem égetik a könnyek, majd ki is buggyannak helyükről és végig folynak sápadt, elnyúlt arcomon. Minden tagom reszketett, miközben vörös íriszeiben pár pillanatig hitetlenkedő csillanás lett úrrá. Mikor talán sikerült felfognia szavaim kétségbeesett, teljesen lemondó dühöt tudtam csak leolvasni vicsorgástól eltorzult arcán, miközben teste újra ragadozóként görnyedt meg, ahogy rám akarta vetni magát.
Hálát adtam az Istennek, mikor végül felébredtem abból a borzalomból. A vérem a fülemben lüktetett, miközben szemeim előtt folyton felvillant a farkas élettelen teste. Kellett pár perc és rengeteg mély lélegzetvétel, hogy teljesen letudjak nyugodni, miközben szemeim hozzá szoktak az esti félhomályhoz. Gondolataim igyekeztem elterelni az álmomról, elakartam felejteni Damient, egyáltalán nem akartam rá gondolni, miközben Paul karjaiban feküdtem.
Izmos karjai óvón öleltek magukhoz, s hátamon éreztem minden lélegzetvételét, miközben egyenletesen a nyakamba szuszogott. Pár pillanat múlva megéreztem valamit, amit nem igazán tudtam mire vélni, de mikor tudatosult bennem a dolog a pír teljesen elborította az arcom.
- Paul – suttogtam, kételkedtem benne, hogy felébred gyenge, döbbenettől teljesen megfakult hangomra, de aztán mégiscsak adta jelét, hogy sikerült valamennyire kirángatnom az álmaiból.
- Hm? – motyogta álmosan, amiért kicsit bűntudatom lett, hogy látszólag a legszebb álmaiból ébresztettem fel, de nem volt más választásom. Annyira magához szorított, hogy még arrébb menni sem tudtam volna, hogy ne érezzem.
- Felnyársalsz – leheltem, miközben arcom, ha ez lehetséges még inkább lángba borult. Alig hittem el, hogy képes voltam ezt kimondani, de mikor megtettem úgy tűnik minden álmot sikerült kiűznöm a szemeiből.
Hangos puffanással a földre esett, mikor felfogta szavam értelmét.
- Úristen! Sajnálom! – hadarta, miközben igyekezett feltápászkodni a földről és az ajtóhoz sietett, de annyira sután mozgott, hogy még én is gyorsabb voltam nála.
Nem tudom, hogy mi ütött belém. Valami érthetetlen adrenalin és bátorság áradt szét az ereimben, miközben mind két kezemmel az ő karjába kapaszkodtam, hogy maradásra bírjam. Persze az én gyenge kis erőm édes kevés lett volna, ha elakar menni, de érintésemre mégiscsak visszafordult, miközben másik kezével már az ajtó kilincsét markolta. A hold sápadt fénye megvilágította jóképű, zavart arcát, mikor lenézett rám.
- Grace... – kezdte volna, de én makacsul kapaszkodtam továbbra is egyik kezemmel az övébe, miközben a másik szabad útra kélve felsiklott tökéletes arcára. Bőre sokkal melegebb volt, mint általában, s az ajka is, mikor végre sikerült rá vennem, hogy lejjebb hajolva megcsókoljon. Izmos testéből csak úgy áradt a visszafojtott vágy, ami engem még inkább felbátorított. Nem akartam, hogy ellenálljon annak, amit tényleg akart, noha nem kerülte el figyelmem, hogy igyekszik úgy állni, helyezkedni, hogy ne lássam őt deréktól lefelé.
Addig nem volt nehéz, hogy elmélyítsem a csókot, akarva, akaratlanul, de ő is belement nyelvünk játékába, de mikor kezem végigsiklott ziláló mellkasán és érintésemre kissé megugró hasizmain ujjaim beleakasztottam nadrágjának szélébe úgy tűnt észhez tért. Keze egyből vékony csuklóm köré kapcsolódott, s nem engedett tovább.
- Ezt nem kell – lehelte. Hangja alig volt több suttogásnál, s olyan rekedt volt, hogy nem voltam benne biztos, hogy tényleg ezt mondta. Mélybarna szemei kábultan csillogva kapcsolódtak a tekintetemben, miközben igyekezett rá jönni, hogy mi is változhatott pár óra alatt. Nem tudtam volna választ adni erre a kérdésére. Én sem értettem, hogy mi ütött belém, csak annyiban voltam biztos, hogy most nem akarok megállni. Megakartam adni azt, amire mindketten vágytunk.
- De én szeretni akarlak – suttogtam. Alig találtam a hangom, s próbáltam figyelmen kívül hagyni vöröslő arcom, miközben megszabadulva a pólótól karjaim mellem elé fonva reméltem, hogy maradásra tudom bírni.
- Tudom, hogy szeretsz – mondta, miközben visszafordult az ajtótól. Szavai elhaltak a néma éjszakában, miközben arca teljesen elnyúlt a döbbenettől, ahogy végig nézett fedetlen felsőtestemen. Ádámcsutkája nagyot ugrott, s igyekezett még ésszerűen gondolkodni. Reakciója nem kevés elégedettséggel töltött el, s ajkaimba harapva igyekeztem leplezni halvány mosolyom. A levegő csak úgy forrt közöttünk, szóval egyáltalán nem kellett a hidegtől tartanom. A bennem égő vágytól egészen az övéig mindent éreztem, de a hideget, na azt egyáltalán nem.
- Ha így folytatod nem tudok majd leállni... nem akarlak bántani és, ha elvesztem a fejem... – kezdte, bár teste szerintem már rég feladta a küzdelmet. Pont annyira vágyott rám, mint amennyire én őrá.
- Hát ne álljunk le – kértem, miközben elé lépve testem teljesen hozzá préselődött. Mikor ajkai éhesen tapadtak azt enyémre, már biztos voltam, hogy enyém a győzelem. Ajkai vadul ostromolták a szám. Néha úgy éreztem, hogy egybe lenyel, miközben kezei csuklóimra fonódva óvatosan leveszítették utolsó búvóhelyemet is. Megérezhette zavarom, mert igyekezett csak az arcomra koncentrálni, míg karjaim a nyaka köré fonta, de ahogyan az várható volt nem bírta megállni, hogy lejjebb ne nézzen.
- Gyönyörű vagy – suttogta a számban, miközben kezei a fenekem alá csúszva megemeltek, s a lábaim maguktól tekeredtek vékony csípője köré. Ajkainkból hangos sóhaj szakadt fel, mikor teljesen összepréselődtünk, s éreztük a másik minden reakcióját.
Óvatosan lefektetve az ágyra felém magasodott, miközben egy pillanatra sem vált meg ajkaimtól. Egyik keze, amivel nem támaszkodott lassú, őrjítő mozdulatokkal megindult az oldalamon, majd fel a hasamon jóleső sóhajokat szakított fel a torkomból, ahogy melleimhez ért, miközben ajkaival is felfedező útra indult át a nyakamon, elidőzve a kulcscsontomon, s vészesen közel kerülve tenyeréhez.
Hátam reflexszerűen ívbe hajlott, mire egyik keze azonnal a hátamra siklott, s tenyerének egykori helyét ajkaival próbálta pótolni, miközben hol a vállát, hol a haját simogattam szinte teljesen önkívületben.
Alám támasztva térdét felegyenesedett, s mindkét kezével igyekezett megszabadítani az apró nadrágtól és vele együtt a megmaradt alsóneműmtől is, miközben végig az arcom tüntette ki figyelmével várva az ellenkezésem, de hiába várta. Eszem ágában sem volt leállítani. Felülve fekvő helyzetemből ajkaihoz hajoltam, miközben a nadrágja madzagjával kezdtem el bajlódni. A kezem csak úgy remegett, mikor nadrágon keresztül hozzá értem. Végül aztán némi nehézségek árán sikerült megszabadítani az anyagtól, s már csak az igen szűkössé vált alsónadrág maradt rajta, aminek láttán a vérem még inkább vibrálni és pulzálni kezdett. Csodáltam, hogy a szívem még nem szakadt ki a helyéről.
Ajkaimból visszafojtott nyögés szakadt fel, mikor kezét megéreztem a combom belsején, majd legérzékenyebb pontomon is. Pár pillanatra teljesen elvesztem érintése alatt, miközben ő furcsa elragadtatottsággal nézett le rám vágytól ködös szemekkel. Igyekeztem némi erőt gyűjteni karjaimba, hogy az utolsó anyagtól is megfosszam őt.
Lélegzete pár pillanatra teljesen elakadt, ahogy alsója végleg lecsúszott lüktető férfiasságáról, s helyét bizonytalan ujjaim vették át. Igyekeztem rá jönni, hogy mikor jó neki, miközben azon gondolkodtam, már amennyire akkor képes voltam gondolkodni, hogy ott sokkal forróbb volt, mint bárhol máshol. Szinte már égette tenyerem lüktető férfiassága, s megértettem az előbbi elragadtatottságot az arcán, mikor engem nézett. Csodálatos volt figyelni, ahogy arcvonásain megvonaglanak az érzelmek, miközben elégedett sóhajok és morgásra hasonlító nyögések szakadtak fel torkából.
Ajkai újra rá találtak az enyémekre, miközben visszafektetett eredeti helyünkre. Nyelve vad, követelőző táncot járt a nyelvemmel, s valóban csak úgy faltuk a másikat.
- Szeretlek – hörögte. Rekedt, vágytól teli hangjától jóleső borzongás futott végig a testemen, amitől még inkább hozzá préselődtem.
- Imádlak – suttogtam vissza, miközben egyik kezem újra megindult izmos testén. Csak úgy lángoltam belül, magamban akartam érezni őt. Minden porcikáját érezni akartam, s biztos voltam benne, hogy belehalnék érintéseinek hiányába, ha véget kellene szakítanunk szeretkezésünknek.
Pár pillanatra újra elváltak ajkaink, miközben ő átnyúlva az ágy mellett lévő éjjeliszekrényhez kissé nagyobb hévvel felrántotta a fiókot, majd némi matatás után és halk papírzörgés után újra ajkaimra tapadt.
- Szeretlek – leheltem most én ajakira, miközben teljesen felém magasodva végre megérezhettem őt.
- Én is téged – sóhajtotta, s hangjába újra beleborzongtam, miközben ütemesen mozogni kezdett felettem. Érdekes mód nem fájt, furcsa bizsergés futott át a testemen, amit aztán hihetetlen, leírhatatlan érzések követtek, miközben a karjaiban tartott.
